Leköhögtük Rákosiékat (Kaposvár 1955-ben)
„Hiszem, hogy a színház erős bástyája lesz a magyar kultúrának.” A kiváló (akkor már nyolcvanéves) zeneszerző, Huszka Jenő (1875–1960) táviratozta ezt Kaposvárra, aki abból az alkalomból fogalmazta meg optimista, de megalapozott véleményét, hogy az ő művét előadva nyílt meg a Csiky Gergely Színház, a város állandó színháza. Ezen a nevezetes szombat estén, 1955. október 15-én a Szép juhászné című operett került a közönség elé, és Sugár László színigazgató mellett Kállai Gyula miniszterhelyettes mondott ünnepi beszédet.
A kőszínház persze évtizedek óta állt már, állandó társulat azonban nem működött a falai között. (Két állandó színház létesült 1955-ben Magyarországon; a másik az egri volt.) Az ország különböző színházaiból verbuválódott kaposvári társulat augusztus 1-jén tartotta meg alakuló ülését. Az ünnepelt operettprimadonna, Honthy Hanna (1893–1978) is megtapasztalhatta a változást, aki ez évben kétszer vendégszerepelt ugyanabban a kaposvári teátrumban: először, június 27-én még a „Városi Színházban”, másodszor, november 14-én már a „Csikyben”.
Minden bizonnyal ez volt az évtized kulturális életének legfontosabb kaposvári eseménye, ami kissé elhomályosított más, amúgy szintén nem jelentéktelen fejleményeket: nyáron létrejött a Textilművek Központi Táncegyüttese, s decemberben a Somogy Megyei Népi Együttes is fellépett azon a díszhangversenyen, amelyet Kodály Zoltán 73. születésnapja tiszteletére rendeztek a Zeneakadémián.
Májusban pedig a Kossuth Lajos utcába, a Katolikus Kör egykori székházába költözött át a zeneiskola, amely Liszt Ferenc nevét vette fel. Jó hely volt ez a nagy múltú intézmény számára, annak ellenére, hogy az épület délről a börtönnel határos. Ez a körülmény valóban beleszólt később a zeneiskola életébe… Mikor ugyanis Nyakas József igazgató egy szabadtéri hangversenyek rendezésére alkalmas kerti színpadot próbált kialakítani, az illetékesek elvetették a tervet. Az indoklás szerint „a rabokban csak erősíti a szabadulás utáni vágyat a zenei élmény. Felesleges jobban büntetni őket, mint amire ítélve vannak.” (Csupor László: Barangolás Kaposvár zenei múltjában. Kaposvár, Liszt F. Áll. Zeneisk., 1992. 59. o.)
Ha már az iskolák költözésénél tartunk: a tanítóképző is ekkortájt, 1955 februárjában települt át még nem teljesen elkészült Bajcsy-Zsilinszky utcai épületébe. A tizenhat tantermes, két előadótermes épület első emeletén a gyakorlóiskola is helyet kapott. Kétségtelen, hogy a leánygimnázium mellett álló jókora épületben megfelelő otthonra lelt a tanintézet, de aki a tanítóképző küllemét összehasonlította az utca túloldalán látható, a századelőn felhúzott bírósági és kaszinóépület képével, abban meginoghatott a folyamatos fejlődésbe vetett hit…
Bizony, 1955-ben már sok minden inogni kezdett. Mi már tudjuk, amit a kortársak nem tudhattak (többségük csak remélhette, ha nagyon meglódult a fantáziája…), hogy abban az évben már a forradalom előcsarnokában jártunk. Mindenesetre Kaposváron is történt olyasmi, amit korábban elképzelni sem lehetett. Az persze beleillett a kor „közéletének” rituáléjába, hogy 1955. március 12-én Rákosi Mátyásnak, a párt első titkárának részvételével rendeztek megyei kommunista aktívaülést a kaposvári Vörös Csillag moziban. Rákosi is felszólalt, s az ülésen elítélték Nagy Imre miniszterelnök „jobboldali” elhajlását. A korra (és a totális diktatúrákra) jellemző módon az állampárt éppen aktuális politikáját kulturális rendezvényeken is sulykolni igyekeztek. Így hát, amikor az újjáalakult kaposvári szimfonikus zenekar ugyanezen a napon bemutatkozó előadást tartott a színházban, az együttest köszöntő megyei osztályvezető szintén Nagy Imre jobboldali magatartásáról beszélt a hallgatóságnak. Ekkor azonban igen meglepő dolog következett: a Nagy Imre nézeteivel rokonszenvező közönség köhögéssel fejezte ki nemtetszését az elhangzottakkal kapcsolatban. (A köhögéses tiltakozás nagy hagyományokra tekint vissza Kaposváron: a helyi gimnázium diákjai és az elemi iskolai tanulók már 1850 tavaszán tüntetésszerű köhögéssel zavarták meg a császárért mondott imát a nagytemplomban.)
A lényeg, az állampárt hatalma persze még változatlan maradt. A „köhögéses” nap után egy héttel, 1955. március 19-én a Magyar Dolgozók Pártja Somogy Megyei Bizottsága felavatta Latinca Sándor, az 1919-es kormányzótanácsi biztos és társai emlékművét a Nádasdi-erdő szélén.
És október 27-én, Ivan Vlagyimirovics Micsurin orosz növénynemesítő születésének századik évfordulóján a megyei tanács nagytermében megrendezték az ifjú micsurinisták első Somogy megyei találkozóját. Egy esztendő múlva viszont már egészen másról szóltak a hírek…