Anna nálunk is örök (Kaposvár 1876-ban)
Az élet olykor valóban ismétli önmagát, így mi sem térhetünk ki a duplázás elől. 1876 nyarán ugyanis újra Kaposvárra látogatott Prielle Kornélia, amiről nem hallgathatunk csupán azért, mert az előző évben is játszott már kedves városunkban. Ezúttal július 23-án érkezett meg, azzal a céllal, hogy Miklósy Gyula itt időző színtársulatának előadásain vendégszerepeljen. Végül csak kétszer lépett fel, július 25-én és 26-án – azt mondják, megbetegedett, ezért kellett idő előtt távoznia. A kaposváriak azonban így is el voltak ragadtatva tőle: „Magyarország első művésznője előtt letesszük a bírálói tollat, s csodáljuk művészetét, mellyel önkénytelenül ragad mindenkit a képzelet bűvkörébe, hol szív, lélek egyaránt fölmagasztosul s meghajlik a nagyság előtt. Az ő játékában érezzük valóban a művészet hatalmát. Ragyog ő megjelenésével, mint a nap, művészetének sugara átvillanyozza a hallgatót, mely vele érez, vele sír és nevet. […] Ki egyszer látja, nem feledheti el soha.” (Somogy, 1876. augusztus 1.)
Sajnos azonban nemcsak a tehetséges színésznő, hanem a kiszámíthatatlan időjárás is emlékezetes élményekkel ajándékozta meg a várost. 1876. augusztus 24-én ismét egy vihar pusztításait kellett számba venniük a megyeszékhely lakosainak. A kora délutáni órákban több ház tetejét tépte le az orkán, s gyufaszálakként törte ketté a Sétatéren (a mai Jókai ligetben) még álló nyárfákat, amelyek valahogyan átvészelték a múlt évi tornádót. Az 1876-os szélvész azonban nem légtölcsér alakjában érkezett, így csupán távoli rokona volt az 1875-ben dühöngő viharnak. Ezek után persze „időjárási észleldét” kívántak felállítani a kaposvári gimnáziumban. „Mindenesetre érdekes jegyzeteink lesznek az itteni légáramlatokról” – kommentálta a hírt a helyi sajtó (Somogy, 1876. augusztus 29.).
Ennek az évnek a krónikájába is belekerültek olyan események, amelyeknek jelentőségét a mából visszatekintve tudjuk igazán értékelni. 1876 novemberében például lebontották a főutcai Szent Anna-kápolnát, amely a 18. században épült a hívek adományaiból, akkor még a Szent Kereszt tiszteletére, s a szabócéh tagjai vállalták a fenntartását. Mivel nem sokat költöttek rá, lassan pusztulásnak indult, az 1840-es években azonban helyreállították, s felszentelési címét is ekkor változtathatták Szent Annára. A város közben növekedett, s a kápolna mögött utca keletkezett, amelynek forgalmát növelte, hogy déli végére helyezték a gabonapiacot. Nem volt mit tenni: a közlekedést már akadályozó kis kápolnát fel kellett áldozni a város fejlődésének. Emlékét azonban megőrizték a kaposváriak: nevét az ott nyílt Anna utca éppúgy tovább élteti, mint a Keleti temetőben negyed évszázad múlva épült új kápolna.
Az a kaszárnya is mély gyökeret eresztett a várostörténetben, amelyet 1876 tavaszán kezdtek el építeni a későbbi Damjanich és Honvéd utca sarkán. Ez volt a Honvédlaktanya, amelynek földszintes épületrészét néhány hónap alatt húzta fel Deckert Krisztián (aki pár évvel korábban a zárdát építette). A laktanyát nagyjából egy évszázad múlva bontották le; először, 1973-ban a földszintes részét, majd azt az emeletes épületszárnyat is, amellyel az 1890-es években bővítették az intézményt. A laktanya a politikai élet számos eseményének színtere volt a 20. században – ezekről majd akkor ejtünk szót, ha elérünk odáig a krónikaírásban.
Ez a kaszárnya tehát nem a közös hadsereg (a 44-es gyalogezred), hanem a Monarchia szárazföldi haderejének második vonalát alkotó honvédcsapatok számára épült. Szükség is volt rá, hiszen ebben az évben Kaposvárra helyezték a szigetvári 69. és a karádi 70. honvéd gyalogoszászlóaljat. Nem volt ez kis vállalkozás akkoriban: 1876 októberében például több száz kocsi szállította a honvédek holmiját Karádról a megyeszékhelyre, ahol egyébként szívesen látták az új katonákat. „Kaposvár székváros közönsége örömmel fogadja az érkezőket […], Isten hozta a vitézeket.” (Somogy, 1876. október 17.)
Végül megemlítjük, hogy Németh István, aki két évtized múlva Kaposvár városfejlesztő, nagy polgármestere lett, szintén 1876-ban tett ügyvédi vizsgát. Először Lengyeltótiban nyitott ügyvédi irodát, s már ott és ekkor elismerést szerzett lelkiismeretességével. Hamar kiderült, hogy nem nyerészkedik ügyfelei rovására. „Németh István egyike volt azoknak – írta 1890. november 18-i számában a Somogy című hetilap –, kik Lengyeltótiban és vidékén maguknak a közbizalmat és a tisztelettel párosult szeretetet kiérdemelni, megnyerni tudták. Higgadt, csendes, de eleven modora lekötelezte azokat, kik vele érintkeztek; Lengyeltóti társadalmi életének összetartásában, a súrlódások kiegyenlítésében egyik első tényező mindig ő volt.”