Csonka Ibolya: a közönség- és szakmai díjak visszajelzések a színésznek
Csonka Ibolyával kedden délelőtt találkoztunk egy Fő utcai kávézóban, ahol nagyon hosszasan beszélgettünk. Egy élmény volt hallgatni kalandos életét a Csiky Gergely Színház színészének, aki a közelmúltban a Pécsi Országos Színházi Találkozón elnyerte a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat.
- Szegeden születtem, és Szeged mellett egy kis faluban, egy nagyon összetartó családban nevelkedtem. A gyerekkorom egyenesen gyönyörűen telt. Édesanyám gyógyszerésznő volt, édesapám orvos. Édesapám azonban hegedült, édesanyámat pedig felvették az operatanszakra, ám a gyógyszerészetiről hamarabb kapott visszajelzést, így azt választotta. A gyerekkorom úgy telt el, hogy főzés közben édesanyám operaáriákat énekelt, édesapám pedig hegedűvel kísérte. Így a művészetek soha nem álltak tőlem távol, és édesanyámtól örököltem egy különleges hangszínt.
A zenei művelés, és a színház iránti érdeklődés is itt kezdődött. Állandóan néztem a tévében a színházi előadásokat.
Engem két dolog érdekelt nagyon: vagy orvos leszek, vagy színésznő. Ez a kettő nagyon távol áll egymástól.
Aztán másodszorra felvettek a Színművészeti Főiskolára, ahol Major Tamás, Székely Gábor, Babarczy László és Ascher Tamás voltak a tanáraim. A főiskola után a Nemzetiben gyakorlatoztunk, majd a Katona József Színházhoz kerültem. Ott, akkor volt egy hihetetlen nagy társulat Major Tamással, Gobbi Hildával, Máthé Erzsikével, Udvaros Dorottyával, Básti Julival, Gellei Kornéllal, Csomós Marival, Bodnár Erikával, Végvári Tamással, Szacsvay Lászlóval, Benedek Miklóssal.
Fantasztikus légkör, és nagyon-nagyon jó színházi éra volt. Életem legszebb élményei közé tartozik, amikor megvolt a Manó bemutatója – Szonját játszottam és kritikusi díjat kaptam érte – akkor olyan tapsvihar volt, és hátul a boldogságtól üvöltésbe kezdett az egész társaság, sírtunk és nevettünk egyszerre… Most is könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok.
Egy olyan színházi élménynek voltam a részese, ami nem minden nap adatik meg az ember életében.
Aztán sajnos elveszítettem az első páromat, aki nekem a tükröm volt... Nem leltem magamat sem a színpadon, sem az életben. Nagyon magam alatt voltam, és szinte tehetségtelennek éreztem magamat. Aztán a Józsefvárosi Színházhoz szerződtem, lett újra párom, majd 1995-96-ban kerültem a Csiky Gergely Színházhoz, ide Kaposvárra.
A közönségdíjak, szakmai díjak nagyon nagy elismerések, nagyon fontosak a színház és a színész életében. Fontos, hogy kapjunk visszajelzéseket.
Ilyen volt most a POSZT-on is a legjobb női mellékszereplőnek járó díj. Ez egy országos fesztivál. A legjobb előadások és legjobb színészek kerülnek a POSZT-ra.
Amikor egy ilyen beszélgetésre készül az ember, nagyon sok minden végig fut az agyában, és legfőképpen arra is gondol, hogy kik azok az emberek, akiktől nagyon-nagyon jókat kapott. Ilyen volt keresztapám, Bali Rezső, aki ha nem lett volna, én soha nem leszek színész, ugyanis, miközben a főiskolára jártam, édesanyám sajnos meghalt. Ha keresztapám akkor nem karolt volna fel, most nem ülnék itt és nem beszélgetnék önnel, mert valószínűleg teljesen más felé terelt volna a sorsom. Vagy ott van a Gueth házaspár, egy orvos házaspár, akikkel nagyon jó kapcsolatban vagyok, és ők elvittek bennünket a párommal az adriai tengerpartra. Ha ők nem lennének, talán oda sem jutunk el soha. Nagyon hálásak vagyunk nekik.
A jövőt illetően szeretnék még sokáig színpadon lenni és a kaposvári közönséget szolgálni.
Idős koromra szeretnék egy kertes házat, gyümölcsfákkal, mert az ember öregszik és szeretne egy álomkertbe visszavonulni, ahol majd megöregedhet.