Dr. Halmos Ferenc: a betegnek nem szabad éreznie, hogy az orvos fáradt
A minap azon gondolkodtam, hogy milyen szakterületről kellene megkeresnem valakit, akit bemutathatnék. Aztán az jutott eszembe, hogy még nem beszélgettem orvossal, így megkerestem Dr. Halmos Ferencet, a Kaposi Mór Oktató Kórház sebészét, aki nagyon szívesen vállalta velem a találkozást. Elmesélte, honnan, hogyan, mikor került Kaposvárra, és minek köszönhetően választotta az orvosi pályát.
- Egy kis Tolna megyei faluban születtem 1942. május 28-án. Apám ott volt néptanító és kántortanító. 13 éves koromig ott éltünk, aztán apám Szekszárdra került, így aztán mi is vele mentünk. Ott érettségiztem, azt követően pedig felvettek az orvosira. Innen kissé kanyargós volt az utam, mert az állást, amit először megpályáztam, nem kaptam meg. Akkoriban (a hatvanas években) volt ilyen állás, hogy: Egészségügyi Feladatok. Kaposváron három ilyen volt abban az időszakban. Két barátommal ezeket megpályáztuk, és ekkor kerültem Kaposvárra. Körzeti orvosként fél Somogyot bejártam. Így a megyeszékhely mellett voltam Csurgón, Iharosberényben, Csurgónagymartonban, Inkén, Somogyváron, majd bekerültem a belgyógyászatra. Ez 1967-ben volt; tulajdonképpen azóta itt dolgozom.
Az soha az életemben nem fordult meg a fejemben, hogy innen elmenjek, pedig lett volna rá lehetőségem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy bejártam a fél világot, de innen soha nem vágytam el. Mostanra már teljes mértékben kaposvárinak érzem magam. Megszerettem a várost, az osztályt, a kórházat. Van egy fiam és két unokám. Én picit kakukktojás vagyok a családban, ugyanis a feleségem is ügyvéd volt, a fiam is ügyvéd, a menyem pedig az önkormányzatnál dolgozik. Orvos csak én vagyok.
Érdekes az is, ahogyan orvos lettem, ugyanis a nagymamám bába volt és neki volt egy bábatáskája. Anyukám elmesélte, hogy egyszer megfogtam ezt a táskát, felvettem egy kis köpenyt, feltettem egy szemüveget és azzal sétáltam. Édesanyám akkor úgy döntött, hogy a gyerekből legyen orvos. Hogy ez jó vagy rossz döntés volt, ezt csak a betegek tudják megmondani.
Függetlenül attól, hogy az orvos is ember, tőlünk a betegek többet várnak, és többet is kell adnunk. Félre kell tudnunk tenni az otthoni, a családi, az egyéb problémáinkat, ezekből a páciens semmit nem érezhet. Nekem itt az osztályon egyszer az egyik főnököm azt mondta:
Akármilyen gondod van, vagy akármilyen fáradt vagy, ne hányja-veti módon beszélj a beteggel! Ülj le és úgy állj vele szóba, mint a társaddal! Mondd el neki a gondját, de a sajátodat hagyd otthon!
Ebben nagyon nagy igazság volt, és most is ezt igénylik. Nem lehet senki olyan fáradt, hogy ha jön a beteg, vagy egy hozzátartozója, ne üljön le vele, és beszéljen vele tisztességesen. Igaz azonban, hogy ebben a rohanó világban ez nem mindig működik sajnos.