Major András: a trombita és a zene egyfajta önkifejezési mód
Szerdán délelőtt meglátogatott Major András, a Kaposvár Helyőrségi Zenekar vezetője, a helyi fúvószenekar karmestere és a Csiky Gergely Színház zenésze. Hosszú perceken keresztül mesélt nekem az életéről, a zenéhez való viszonyulásáról, családjáról.
- 1980-ban születtem, még a békeidőkben. Nagyon kis csendes gyerek voltam. Anyukámék legalábbis mindig ezt mondták. Viszonylag gyorsan kapcsolatba is kerültem a zenével, hiszen Tabon, a zeneiskolában Budai Attila vett először szárnyai alá. Ő volt az első tanárom, rezestanár volt és tőle tanultam trombitálni. Aztán vándoroltam a zeneiskolák között, mentem a zenetanárom után, mert ő először Tabon tanított, majd Balatonföldváron. Aztán ott ismerkedtem meg a fúvós zenével, a balatonföldvári fúvós zenekarnak egyik alapító tagja vagyok.
Érdekes egyébként, hogy először dobos akartam lenni, de éppen akkor szűnt meg a zeneiskolában a doboktatás, és aztán akkor jött a rezes hangszer, egészen pontosan a trombita. Amikor bemegy egy gyerek a zeneiskolába, a tanárok megvizsgálják, megnézik, hogy milyen a fogazata, milyenek az ujjai. Ezért mondják, hogy valaki született zongorista például. Nekem azt mondták, hogy a trombita az én hangszerem, aztán egy ideig küzdöttünk is egymással, a trombitával, de nagyon megszerettem. Nagyon szeretem ezt a hangszert.
Miután végeztem az általános iskolával és a zeneiskolát is kivégeztem, elkerültem Veszprémbe, a zenekonzervatóriumba, a Zeneművészeti Szakközépiskolába. Ezt követően átkerültem Pécsre, ahol ének-zenetanár, illetve karvezetés szakot végeztem, meg párhuzamosan felvettem a trombitatanár szakot.
Miután lediplomáztam, jött egy kisebb fordulópont az életembe, ugyanis saját kérésemre bevonultam, hiszen lehetőségem volt csatlakozni a katonazenekarhoz trombitásnak. Itt elsőtrombitás voltam, majd kottatáros lettem, aztán beleléptem a szakalaki, illetve gyepshow-készítés kérdésébe. Később a zenekarvezető helyettese lettem, majd átvettem a zenekar irányítását is. Így kerültem a katonazenekarhoz és így lett belőlem karmester.
Ez egyfajta ilyen önkifejezési mód, mert a megírt művet úgy adod elő, ahogy te szeretnéd, függetlenül attól, hogy vannak olyan kritériumok, amelyeket mindig meg kell tartanod. Tehát mindig hozzá kell adnod magad ahhoz, hogy jól szólaljon meg a mű.
Magánemberként amúgy eléggé otthonülős típus vagyok. Nagyon sok helyen dolgozok: a Honvédségnél, az ifjúsági zenekarnál és a színházban. Utóbbinál nem karmesterként, hanem zenészként tevékenykedek. Az ifjúsági zenekart azért is szeretem, mert ott van egy kis versenyszellem. Nem olyan régen elhoztunk Szerbiából egy Nemzetközi Fesztiválról egy első díjat, most pedig Moszkvába készülünk, szintén egy nemzetközi fesztiválra.
Jelenleg Várfalvi Fodor Évával élek együtt, aki zongoratanár a zeneiskolában. Van egy kislányunk, aki a Bajcsy utcai oviba jár. Ő örökölte a zene iránti érdeklődést, de nem akarom ebbe az irányba erőltetni, ha mégis, azt csak azért, mert itt tudom segíteni. Egyébként meg majd segítem azon a pályán, amit választ és amit szeret.