Sarkadi Kiss János: ha valamiért hálás vagyok, az a sokszínűség
Kedden reggel, amikor bementem munkába, találkoztam Sarkadi Kiss Jánossal, a Csiky Gergely Színház színészével, aki éppen Majoros Ritának volt társműsorvezetője a Naprakész című reggeli műsorban, a Rádió Moston. Mielőtt robogójára pattanhatott volna, kicsit kikérdeztem őt az életéről, a színházról, a Kaposvárra kerülése történetéről.
- Kiss Jánosként láttam meg a napvilágot 1974-ben, október 16-án, Gyulán, Békés megyében. A szüleim Gyulától nem messze, Sarkadon élnek a mai napig is. Tulajdonképpen a főiskolán történt ez a névváltoztatás, amikor gyorsan el kellett döntenem, mert Kiss János volt egy balett táncos is, és egy idősebb kecskeméti színész is. Ilyenkor természetesen a fiatalabb igazodik. Így aztán felvettem a Sarkadi előnevet, hiszen onnan származom.
Az általános iskolát Sarkadon jártam, aztán a középiskolában már a színház felé orientálódtam, és a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán érettségiztem. Elsőre nem vettek fel a Színművészeti Egyetemre, és Babarczy tanár úr – aki akkor az egyetem rektora volt – elküldött Kaposvárra csoportos szereplőnek. Ezt követően, másodjára már felvettek az egyetemre.
Tulajdonképpen 1998-ban diplomáztam, de már ’97-ben meghívott Babarczy tanár úr egy főszerepre, Hamvai Kornél Körvadászat című darabjába. Ez valójában megpecsételte a sorsomat, hiszen rá egy évre visszaszerződtem Kaposvárra, azóta itt vagyok, tulajdonképpen le is telepedtem. Éppen most csinosítgatjuk a nem olyan régen vásárolt házunkat Kaposváron, ahol a feleségemmel, illetve két kisfiammal élek.
Valójában, ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor Zsófi még nem az én feleségem. Az történt ugyanis, hogy négy évvel ezelőtt megkértem már a kezét Kőszegen, egy csónakázó tóban, egy vizibiciklin, ő pedig nem mert nemet mondani. Azóta megszületett az én két gyönyörű kisfiam, Csanád János, aki négyéves lesz októberben, és Bernát Ágoston, aki februárban lesz kétéves. Arról, hogy összeházasodjunk, továbbra sem tettünk le, és remélem, hogy jövőre összejön ez az álmunk is.
Az, hogy én színész lettem, valószínűleg már pici korban elkezdődött. Nagyon sok impulzus ért a szüleim, nagyszüleim részéről, mert mi alapvetően egy „nótás” kedvű család vagyunk. Egy nagyon jó humorérzékkel megáldott közegben nőhettem fel, ahol az anekdotamesélés, vagy éppen a dalok által átadott történetek meghatározzák az ember sorsát, és ez jó esetben óvodában, iskolában kiteljesedik és elviszi egy irányba, és meghatározza a beállítottságát.
Nagyon szerencsés karakternek érzem magam, mert játszottam a hősökön át a kisembereken keresztül a különböző mesefigurákig nagyon-nagyon sok szerepet, így sok színemet és oldalamat megmutathattam már színpadon. Ha valamiért hálás vagyok, az a sokszínűség.
Régen még nagyon nagy zenekarral dolgozott a kaposvári színház. Ez közel 40 főt számlált, ha nem többet. Egy ekkora zenekar előtt, mellett, valamint együtt énekelni egy ilyen zenekarral, óriási élmény (még most is libabőrös lettem) hiszen amikor egy ekkora zenekarral lépsz fel, az egy csoda. A zenés műfaj ezért is marad valószínűleg életem végéig közel a szívemhez, mert az mindig valami plusz együttműködést kíván meg az embertől.