Szita János: sajnos lassan kihalnak a cipészek
Olvasóink arra kértek, hogy látogassam meg a Fő utcán cipészként dolgozó öreg urat, Szita Jánost. Egyik nap eszembe is jutott, vettem a fényképezőgépem és a diktafonom, majd meglátogattam őt. Behívott a műhelyébe, leültetett, majd mesélt az életéről és a cipészmesterségről.
1940-ben születtem Kaposfüreden. Volt a faluban egy cipész, többször is megfordultam nála gyermekkoromban, aztán elhatároztam, hogy én is cipész leszek. Miután kijártam a nyolc osztályt, elmentem hát cipésztanulónak, 1954. szeptember 10-én. Azóta is ezt a szakmát űzöm, most már 61. éve. Akkoriban mi húszan voltunk tanulók, ott mindenki meg tudta tanulni a szakmát. Aztán az ember hajtott, hogy egy kis pénzt keressen. Mi 1500 forintot kerestünk abban az időben, és az akkor nagy pénz volt.
A KTSZ-be kerültem, majdnem azt lehet mondani, hogy ott nőttem fel. 14-15 éves koromban megkezdtem, és 23 évet ott dolgoztam. Új cipőket csináltunk. Én itt voltam a Fő utcán raktáros, aztán azt elvették a fodrászok, minket meg fel akartak küldeni a Honvéd utcába. Közben viszont itt, a Fő utca 20. alatt meghalt egy cipész, és kérdezték, hogy nem jövök-e el ide kisiparosnak. Hát 38 éve itt vagyok ezen a helyen.
Nagyon sok új cipőt megcsináltam az életemben; női, férfi cipőket, csizmákat. Ha az ember készít valakinek egy új cipőt, az pedig kényelmes és jó, akkor kap visszajelzéseket. Nem mindegy, hogy egy kézzel készített cipőben járkál az ember, vagy valami másban. Nagybajomból, Mocsoládról, de még Budapestről is jönnek hozzám kliensek.
Az a baj, hogy ma már nincsenek fiatal cipészek, lassan kihalunk sajnos. Kaposváron, ha jól tudom, jelenleg hárman foglalkozunk cipőjavítással.
Nekem van egy fiam és egy lányom, és három unokám. A lányom és a gyereke Olaszországban élnek, ők ott sínen vannak, a fiamnak két gyermeke van, egyikük Németországban van már három éve, ott találta meg a megélhetést.