Szita János: egy érintés, egy mosoly, egy "köszönöm" az igazi elismerés - 2. rész
Szita János múltját már megismerhették. Amennyiben még nem olvasták a beszélgetés első részét, itt megtehetik. Ma megtudhatják, hogy milyen egy mentős élete és azt, hogy milyen alapítványban tevékenykedik még a mentőgépkocsi-vezető és mentőápoló.
- Nem mentősként találkoztam először tragédiákkal, halálos kimenetelű közlekedési balesetekkel, hiszen a Kötél Egyesülettel is részt vettünk már eltűnt személyek keresésében, vízbe fulladt emberek kiemelésében, de olyan is volt, hogy nekünk kellett segíteni a roncsból mentést. Nem ráz úgy meg egy ilyen eset, mint amennyire az emberek elképzelik, hogy a vér láttán rosszul lesz az ember.
Természetesen vannak olyan esetek – például amikor egy gyerek érintett egy tragédiában – amelyek az embert mélyen megérintik. Abban a helyzetben az ember nem gondolkodik. Ha kiérkezik egy helyszínre, és azt látja, hogy ott baj van, akkor az pörög a fejében, hogy hogyan tudom megoldani, hogyan tudok segíteni, mit kell tenni. Nincs idő gondolkodni, megijedni. Rögtön, azonnal cselekedni kell, és azt pillanatok alatt kell látni, hogy most mit kell ott csinálni.
Az sem biztos, hogy egyáltalán odamehetek a helyszínre, mert lehet, hogy nem biztonságos, és én is veszélybe kerülök, ezáltal pedig a mentés is. Ugyanígy van ez a mentőautó vezetésekor is. Azt gondolják sokan, hogy milyen jó a sofőrnek, mert száguldozhat, de nem így van. Nagyon kell vigyázni, mert a közlekedők nem mindig veszik észre a megkülönböztető jelzést, nem mindig adják meg az elsőbbséget, olyan helyzetekbe keveredhetünk, amelyekben pillanatok alatt reagálni kell, különben mi is okozhatunk közlekedési balesetet.
Nem csak mentősként segítek az embereken. Sokszor olyan dolgokra próbálok rávilágítani, amik kevés figyelmet kapnak. A Piros Fehér Zöld Alapítványnak vagyok az elnöke, így nagyon sokszor próbálunk kiállni egy-egy nemes cél mellett. Ilyen volt 2013-ban az emlékfutás a hősökért a Don-kanyarba. Magyarországon végigfutottunk csak azért, hogy azokra emlékezzünk, akik ott harcoltak nehéz körülmények között, akiknek a holttestét soha nem tudták hazahozni.
Csodálatos érzés volt átfutni az országon, ahogyan vártak, ahogyan fogadtak, és mindeközben mi egy küldetést hajtottunk végre. Nagyon sok emléktárgyat vittünk el az ütközet helyszínére, hogy éreztessük az ott elesettekkel, hogy a mai napig is gondolnak rájuk. Hasonló projekt volt idén a „Vegyél örökbe egy kórtermet”, amikor a mosdósi kórház felújításában segítettünk, egy olyan ügyben, amely mindenki szerint már veszett ügy volt. Bebizonyítottuk, hogy nem az, van értelme dolgozni és segíteni.
Sokszor megkérdezik, hogy miért csinálom ezt, vagy miért éri nekem meg, de nem tudom a választ. Ez egy belső érzés, amit nem lehet megfogalmazni. Egy mosoly, egy simogatás, egy érintés, egy „köszönöm” nagyon sokat jelent, de leginkább az a sikerélmény, amikor valakin segíteni tudtunk. Ezek az igazi elismerések, nem csak a kitüntetések, bár az is nagyon jól esik, amikor elismerik az ember munkáját.