Választási szokások, nálunk és máshol

Különösek a magyar pártok. Amíg egy német vagy osztrák párt elképzelhetetlennek tartaná, hogy önállóan ne induljon egy választáson, addig nálunk a pártok nem be akarnak kerülni a parlamentbe, hanem „rendszert” akarnak váltani. Egy nyugati pártnak megvan a választói közege. Ahhoz, hogy az ő érdekeiket országos szinten is képviselni tudja, be kell jutnia a parlamentbe. A pártok legnagyobb része tudja, hogy nem ő fogja adni a miniszterelnököt, sőt még kormányközelbe sem kerül, mégsem jutna eszébe, hogy visszalépjen egy másik párt javára.

Vegyük például a Német Szabaddemokrata Párt (FDP) esetét. Ez a párt a választásokon általában 5–8 százalék körül szerepel. Hol bekerül a parlamentbe, hol kiesik – mint például tavaly –, de liberális választói érdekeit soha nem árulná el azzal, hogy visszalép egy nagyobb párt javára. Számukra a választóik érdekképviselete az elsődleges, nem pedig az, hogy a nagyobb pártok százalékarányát növeljék. Egy német kis párt komoly eredménynek tartja az 5 százalék elérését és a parlamentbe jutást. Amikor már bent van, akkor derül ki, szüksége van-e rá valamelyik nagy pártnak, hogy a „mérleg nyelve” legyen. Az említett FDP-nek sokszor jutott ez a szerep. Mindig kis párt volt, mégis nagy neveket adott a német politikának: Hans-Dietrich Genscher és Otto Graf Lambsdorff is közülük került ki.

Nálunk mindenki kormányozni akar. Az a tévedés járja, hogy a választási rendszerünk nem alkalmas arra, hogy a kis pártoknak esélyük legyen választóikat érdemben képviselni, netán koalíciós partnerként kormányra kerülni. Pedig a választási törvényünk több elemében hasonló a nyugati rendszerekhez. Egy kispárti politikusnak lehetősége van arra, hogy szavazói érdekében az Országgyűlésben felszólaljon, kulturáltan lobbizzon, felhívja a figyelmet választói gondjaira, és természetesen kritizálja is a kormány munkáját.

Csakhogy nálunk sokszor nem ez történik. A felszólalások nem a konkrét választói érdekekről szólnak, hanem a kormány és a kormánytagok bírálatáról – gyakran nem is kritikáról, hanem puszta ócsárlásról. Így valóban nehéz megmutatni, mi értelme van a parlamenti jelenlétnek.

A választásokon pedig a cél sokszor kizárólag a kormány megbuktatása. Mintha másodlagossá válna, mit szeretnének a Momentumra, a Párbeszédre, az LMP-re vagy az MSZP-re szavazó választók. A hangsúly a teljes hatalom megszerzésén, a kormányváltáson van. Ezért fordulhat elő, hogy egymással nehezen összeegyeztethető pártok lépnek vissza egymás javára vagy kötnek alkalmi szövetséget. A választók pedig – nem meglepő módon – csalódottan hátat fordítanak nekik.

Az a párt, amely nem indul el a parlamenti választásokon, hosszú távon feladja önmagát. Az MSZP – amely tizenkét évig kormánypárt volt, és 2014-ben is a második legerősebb erőként végzett – ma már nem ugyanaz a politikai tényező. Az így képviselet nélkül maradó választók sokszor kényszerhelyzetbe kerülnek, és bizonytalan alternatívák közül választanak. A képviselet kérdése háttérbe szorul, a fő cél a kormány leváltása lesz. Hogy ez kinek és miért jó, arra sokszor nincs világos válasz.

Így válik a választás sokak szemében politikai stratégiák játszmájává – ahelyett, hogy a képviseletről szólna.