Hol van egy barátságban a határ?

Közös programok, utazások, emlékek, és olykor traumák – csupán néhány dolog, amely nemcsak családokat és párokat, hanem barátokat is összetart. De vajon meddig? Hol jön el az a pont, amikor azt mondjuk, ez kevés?

Mindannyian értékrend mentén éljük mindennapjainkat: a család, a párkapcsolat, a munka és a barátság terén is. Mindezekről van egy elképzelésünk, egy víziónk, hogy mik azok a tettek, mondatok és viselkedésminták, amelyeknek helyt adunk, és melyek azok, amelyeknek nem.

Sokszor visszacseng a fülemben az a gondolat, hogy az ember a barátait megválogathatja, de a családját nem. Minden családnak megvannak a saját problémái, és mindenhol vannak veszekedések, azonban ezek megoldásához az első lépés egymás megértése és elfogadása.

Úgy szeretlek, ahogy vagy!

Minden történet végén mégiscsak ott van köztünk az a láthatatlan kötelék, amely összetart minket, és egy családdá tesz minket. De így van ez a barátságban is?

Életünk minden szakaszában köttetnek barátságok: sokszor már egészen kisgyermekkorban, például a bölcsődében megágyazunk egy életre szóló barátságnak. Természetesen az általános iskolából, a középiskolából, az egyetemről, de akár a munka világából is hozzuk magunkkal a barátságokat, azokkal pedig az élményeket és tapasztalatokat, melyek mind-mind alakítják a személyiségünket. Minden barátság a javunkat szolgálja: tanít, ad, elvesz, mi pedig ezek által tudunk fejlődni és, ha kell, változtatni önmagunkon. De mikor jár le egy barátság „szavatossági” ideje?

Gyermek- és fiatalkorban a barátságokat még az együtt töltött idő és a közös élmények tartják életben; felnőttként ez már másképp van. Egy bizonyos idő után elkezdjük kialakítani az életünket úgy, hogy az nekünk komfortos legyen. Tudattalanul is, de kialakul bennünk egy értékrend az életünkkel kapcsolatosan: mit tartunk fontosnak, milyen morális határokat húzunk meg, és a többi.

Minden szerepkörünkben a legjobb formánkat szeretnénk hozni: legyen ez a családunkban, a párkapcsolatunkban, vagy éppen a munkahelyünkön. Természetesen azt is szem előtt kell tartani, hogy mi is jól érezzük magunkat. És úgy élni a mindennapokat, hogy megőrizzük önmagunkat. Azonban hol van az a szint, amire azt mondjuk, hogy az már önzőség?

Ebben a kérdésben azért válik különösen hangsúlyossá a szerepek kérdése, mert ez a feszültség nem a kapcsolat puszta létéből, hanem a családban betöltött szerepeinkhez való viszonyunk különbségéből fakad. Nőként a család belső összhangját kell megteremtenünk és fenntartanunk, már ha ilyen szerepkörben élünk vagy szeretnénk élni. Többféle családi modell között nevelkedtem: láttam, milyen az, amikor a férfi a nő felett áll a családban, másutt láttam, hogy milyen az, ha a férfi és a nő egyenrangú, azonban láttam olyan modellt is, ahol a nő mindenek felett önmagára fókuszált. Utóbbi nem is lenne baj, ha nem lennének gyermekei. Ezen tapasztalatok alapján építettem fel a saját értékrendemet.

Itt jön elő ismét „az ember a barátait megválogathatja, de a családját nem” gondolat. Felnőttként mikor áldozzunk fel akár többéves barátságokat azért, mert már nem azonosak a nézeteink, vagy mikor mondjuk azt, hogy nekem ez nem fér bele? Legyen az viselkedés, érték, elhanyagolás, vagy akár a problémák kezelése miatt.

Ezek a döntések azok, amelyeket igazán nehéz meghozni. Mikor kevés ide a barátság puszta ténye? Hagyjunk időt magunknak, és lehet, hogy rájövünk: a határ nem a másik félben, hanem bennünk van.