Célkeresztben

Általában célokat tűzünk ki magunk elé, amiket kiteljesedésünkhöz meg szeretnénk valósítani. Ezeket a célokat sokszor a külvilág hatására alkotjuk, és nem biztos, hogy tényleg a saját boldogságunk felé visznek.

A célok eléréséhez kell egy bizonyos kitartás. Főleg amikor nehézségekbe ütközünk. Ilyenkor választhatunk, hogy mindenképpen megyünk tovább és megvalósítjuk, amit elterveztünk, vagy visszavonulunk, más célt keresünk, esetleg módosítjuk. Ha van bennünk kitartás, akkor túl is juthatunk a nehézségeken és célba is érhetünk.

A kitartás egy bizonyos fokozata már a makacsság. A magyar nyelv nagyon szépen tudja árnyalni a folyamatokat. Vajon meddig kitartás, és hol kezd makacsság lenni? Nem mindegy, hogy kitartóan megyünk egy cél felé, vagy makacsul ragaszkodunk egy általunk kitűzött célhoz.

Szerintem amikor már látni, hogy az áhított cél nem a boldogságunk felé visz, (akkor sem, ha kívülről úgy tűnik), vagy nem oda vezet, ahova eleinte gondoltuk, és mindennek ellenére továbbra is tartjuk az irányt, akkor változik a kitartás makacssággá. Néha közelebb érve értelmét is vesztheti a cél.

Ilyenkor először csak a belső egyensúlyunk billen ki, később testi tünetek is megjelenhetnek, leginkább nyakfájás, lábfájdalmak, vagy a vállainkban is érezhetjük. De egyéb tünetek is jelentkezhetnek. Ha ezeket a tüneteket észrevesszük, akkor nem árt átvizsgálni a gondolatainkat sem.

Nem árt néha átgondolni a célokat, amelyeket kitűztünk magunknak, olyan szemszögből, hogy tényleg ettől leszünk boldogok, vagy csak az egónknak esne jól, ha megvalósítanánk. Tényleg szükségünk van-e arra, ami felé haladunk.

Néha változtatni kell a célokon, hogy igazi révbe érjünk. Olyanba, ami lelkünknek is kedves lesz.

Nézzünk befelé, a szívünkbe, mert leginkább ott vannak a válaszok. 

Lehetünk kitartóak, de ne makacsul.

Merjünk változtatni, ha változtatni kell.

Merjünk önmagunk lenni.