Tavaszi „zsongás”
Nem panaszkodhatunk témaszegénységre. Sok jó hír is van, de a sajnos-oldal is gazdag. Ez utóbbiak közül nagy hiba Ukrajna álságos felfegyverzése. Álságos, mert kapnak is, meg nem is. Megy annyi tank, lőszer és egyéb, hogy harcolni tudjanak, hogy meghalhassanak. Győzelmi esélyük még az éppen leszállított 14 német tankkal sincs. Az ukrán vezetés még mindig Krím visszafoglalásáról álmodozik, mintha a saját népének élete semmit sem számítana. Oroszországot – most, hogy Kína mellé állt – soha nem fogják legyőzni.
Franciaország közben egyre nagyobb gondokkal küzd. Macron lassan nem ura a helyzetnek, a városok utcáit lángba borította a nép dühe. Nem a két év plusz nyugdíj a valódi ok. Ők is tudják, hogy Európában már rég magasabb a nyugdíjkorhatár, mint most lett náluk. Mélyebb problémái vannak az országnak, és úgy tűnik, hogy Macronnak nincs ereje ezek megoldására. Az elnöki felhatalmazása erős, de parlamenti többsége nincs, és a jelek szerint a nép sem áll már mögötte. Nagy baj, mert az Unióban máris érződik, hogy Franciaország gyengélkedik. A németek ezt keményen ki is használják. Lásd az atomenergia zölddé nyilvánításának megfúrását. Ezzel milliárdoktól eshetnek el az atomot használó államok.
Megszavaztuk Finnország NATO-csatlakozását, de a svédekkel még nem végeztünk. Elképesztő pimaszsággal szólnak bele hazánk belügyeibe, élen a svéd miniszterelnökkel. A magyar időhúzás, a miértek megkérdezése igencsak jogos. Sajnos nem várhatunk mást, mint amit eddig is tettek. Folytatni fogják NATO-tagként is azt a szélsőséges liberális magatartást, amit eddig is tettek. Lásd Norvégiát. NATO-partnerség ide vagy oda, ott támadják a magyar kormányt, ahol csak tudják.
Jobb hír, hogy Magyarország megy a maga útján. Maradtunk a béke hívei, csökkenni kezdett az infláció, és a finn-atyafiság helyett ott vannak a türkök. Akikről még nem hallottam, hogy a magyar demokráciával valami gondjuk lenne. Nagy országok ezek, legalábbis ami földjeik kincseit illeti. Ez a keleti kapcsolatunk – Kínával együtt – több eredménnyel kecsegtet – például beruházások, gáz, áram és más nyersanyagok szállításával –, mint amennyi hasznunk volt a finn vagy svéd kapcsolatunkból.
És el ne felejtkezzünk a magyar futball sikereiről. Mert nálunk ez is politikai kérdés már az első – 1998-as – Orbán-kormány óta. A fiatalok talán nem is emlékeznek rá, hogy milyen balliberális támadásokat kapott a polgári kormány, amikor meghirdette a magyar sport – benne a futball – fejlesztését, felemelését.
A stadionépítés szitokszóvá vált, annak minden forintját lélegeztető gépekre számították át, pedig a covidnak még híre-hamva sem volt. A Fidesz kitartott, jól tudván azt, hogy az eredmények csak évtizedek múlva jönnek, ha jönnek. Ma a magyar válogatott nem néhány száz ember előtt játszik, mint anno, hanem egy világszínvonalú, teltházas nemzeti stadionban. Gazdasági és sportsikereinket pontosan érzi a magyar nép többsége. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ez még nem Ausztria.