A forradalom
Elgondolkodva ballagott, a legutóbbi olvasmánya járt az eszében. Goldingtól A vétkes visszanéz, nagyon jó könyv volt, fontos megállapításokkal, jó mondatokkal.
Ha eléggé akarsz valamit, hozzá is juthatsz, hogyha hajlandó vagy áldozatot hozni érte. Valamit, bármit. Hanem amit kapsz, az sohasem lesz teljesen olyan, amilyennek elképzelted, és előbb vagy utóbb mindig megbánja az ember az érte hozott áldozatot.
Ezen törte a fejét, próbált ellene és mellette példákat találni az életében. Amikor beleütközött valakibe.
Emberek álltak a keresztutcában végig, láncban, egymás kezét fogva. Valamiről lemaradtam, gondolta. Ez mindig így volt, amikor digitális detoxot tartott. Ilyenkor messze távolodott az eseményektől, már legalább három hete nem olvasott híreket, tv-t, illetve hírműsort meg soha nem nézett.
– Mi történik? – kérdezte a láncban álló fiatal sráctól.
– Tüntetünk.
– És miért?
– Hogy-hogy miért, a tanárok fizetéséért te gyökér – jött a válasz. Ezen elgondolkodott, vajon ő ennyi idősen miért tüntetett volna? Valószínűleg a lyukasórák számának megduplázásáért, vagy a nulladik óra eltörléséért, de hát változnak az idők, változnak a célok is és ez végül is jó cél. Megpróbált a láncban állók mögött a járdán végigmenni, de aztán úgy döntött, megkerüli az egészet. Néhány utca, sétálni mindig szeretett.
A könyvtár szerencsére nem volt blokád alá vonva, bár valószínűleg a könyvtárosok keresete sem túl jó.
A forradalmi hangulathoz forradalmi gondolkodó kell, ennek szellemében vett le egy Nietzsche-könyvet a polcról. Bálványok alkonya (avagy miként filozofálunk a kalapáccsal). Elmosolyodott, már cím is forradalmi hangulatú volt. Filozófia és kalapács, belelapozott.
A cél ellen folytatott harc a művészetben, mindig a művészet moralizáló irányzata elleni harc, küzdelem az ellen, hogy a művészetet alárendeljék az erkölcsnek.
Megállt a lapozásban. Az élőláncra gondolt, vajon hányan tudják a láncban állók közül, hogy a küzdelem, amit folytatnak az valójában a bálványok ledöntéséről szól, és vajon azt tudják-e, hogy a bálványok addig nem dőlnek le, míg el nem jön az idejük, míg be nem alkonyul nekik, ám akkor sem történik más, mint az, hogy a talapzatra új bálványok kerülnek.
Ezekről az új bálványokról aztán előbb vagy utóbb kiderül, hogy éppen úgy átmenetiek, mint az előzők, mert az egyes bálványok sorsa az, hogy bealkonyul nekik, de a bálványoknak úgy általában soha nem alkonyul be, mert az ember vonzalma a bálványok iránt örök.
Végül is ez jó gondolat, állapította meg, aztán visszatette a könyvet és elindult, hogy segítsen ledönteni a mostani bálványokat, már amennyiben tényleg bealkonyult nekik.
Bekéredzkedett a láncba. Egy fiatal lány szorította meg a kezét.
– Te mit gondolsz erről? – a lány ránézett, kicsit elgondolkodott, aztán azt mondta:
– Valamit tennünk kell, mert a nemzedékünknek vége, ellopták a jövőnket, tönkretették az oktatást…
– Ezt te találtad ki, vagy hallottad valahol? A lány nem válaszolt egyből, ezért folytatta. – Biztos hallottál a Kádár-rendszerről, ott az oktatásban folyamatosan jelen volt a kommunista ideológia nyomása, mégis megdőlt egy pillanat alatt, és az abban felnevelődöttek némi döccenővel, de nagyjából simán áttértek egyik napról a másikra a szocializmusból abba a kapitalizmusba, amiről előtte jót nem igen tanultak. A bálványoknak időnként bealkonyul.
– Ha nem értesz velünk egyet, akkor miért állsz itt? Valami propagandista vagy?
– Nem, csupán megpróbálom kideríteni, a mostani bálványok ideje lejárt-e, és ha lejárt, szeretném látni, amint bealkonyul nekik.
– Te hülye vagy – mondta a lány, ezért inkább befejezte a monológot. Kilépett a sorból, mert azt érezte, hogy a mostani bálványok alkonya még nem jött el, ez csupán némi napfogyatkozás. Elindult hazafelé, valaki még valami szaftosat kiáltott, talán neki, de nem törődött vele.
Újra Golding jutott eszébe:
A fekete füstfelhő alatt, a sziget égő romjai közül szállt fel jajszava, s a fertőző izgalomban a többi kisfiú is hirtelen elbőgte magát. És Ralph mosdatlan, piszkos kis testével, összegubancolódott hajával, taknyos orrával hangosan siratta ártatlanságának elvesztését, az emberi szív sötétségét és Röfi nevezetű igaz, bölcs barátjának halálos zuhanását a sziklafennsíkról.
A legyek ura
Szerette volna, ha ezek a fiatalok nem élik át ezt a zuhanást, de abban biztos volt, hogy egy másféle zuhanást kénytelenek lesznek átélni, az is fájdalmas lesz, de amit Ralph érzett, annál talán nem lesz fájdalmasabb.