Európai széljárás
Egy francia származású, de londoni professzorral készített interjút a Die Welt német újság tudósítója. Az alkalmat az adta, hogy Lengyelország és Magyarország megtámadta az Európai Bíróságon az EU Parlament azon törvényét, amelyik szerint az EU-kifizetéseket össze kell kötni a jogállamisági kérdésekkel. Szerinte semmi esélye sincs e két országnak arra, hogy a bíróság nekik adjon igazat.
Korántsem biztos, hogy a professzor úrnak igaza lesz, és az Európai Bíróság ilyen kerek-perec elutasítja a keresetet. Mert itt sokkal többről van szó, mint a pénz. A kifizetések megtagadása amúgy is egy hosszú procedúra, egy csomó fórumon át kell mennie ahhoz, hogy abból legyen is „büntetés“. És ez a „büntetés“, a büntetéshez való jog az igazán problematikus. Mert az EU alapszerződésében szó sincs arról, hogy ezeket az alapokat valamiféle jogállamisági kérdéshez lehet kötni. Várjuk csak ki a bírósági ítéletet. A luxemburgi bírói körökből már jött ki ilyen ítélet is, meg annak az ellenkezője is.
Ugyanebben a lapban, ettől a szerzőtől jelent meg egy elemzés arról, hogy Orbán Viktor elszámította magát, amikor a Fideszt kiléptette az Európai Néppártból. Mert a lengyel kormányzópárttal, és az olasz Ligával összefogva sem lesz olyan érdekérvényesítő képessége, mint volt eddig.
De volt egyáltalán eddig ilyen?
Ugyanis az EP néppárti frakciója volt az első, amelyik megtámadta 2010-ben az Orbán kormányt, amikor bevezette a bankok, biztosítók és multik rendkívüli megadóztatását. Mert az sértette a német, holland és francia érdekeket. Ugyanez a frakció megszavazta a Magyarország ellen bevezetett 7-es cikkely szerinti eljárást. De más állást foglalt el a frakció a migránskérdésben, vagy az utóbbi időben olyan divatos gender-ügyekben is. Nem beszélve arról, hogy Weber frakcióvezető annyira „támogatta” a Fideszt, hogy kijelentette: ha ennek a pártnak a szavazataival lehet csak bizottsági elnök, akkor azt köszöni, nem kéri. Rosszul tette, mert így nem is lett elnök. Amúgy pedig az EU-ban nem a frakciókban, hanem az Európai Tanácsban dőlnek el az igazán fontos dolgok. Ott pedig ott ül a magyar miniszterelnök.
Aki egyáltalán nem biztos, hogy elszámította magát. A néppártban két német párt – a CDU és a CSU – a domináns. Ezek már jó ideje nem a keresztény-konzervatív utat járják. Merkel tizenhat éve alatt a CDU eltolódott balra, a zöldek és a szociáldemokraták felé. A Söder-vezette CSU is erre csatlakozott rá. Magyarországnak kell ez a zöld-vörös-liberális vonal? Fel kell-e adnia a nemzeti identitását egy magyar pártnak csak azért, hogy a német politika kegyeiben járjon? Kétlem. És itt nem keverendő össze a német és magyar gazdaság kapcsolatrendszere a direkt, napi politikával. Mert a két ország gazdasága már annyira összefonódott, hogy abban a néppárti, vagy azon kívüli frakciós játékok, összefogások semmiféle szerepet nem játszanak.
Egy előnye mindenképp lesz a Fidesz kilépésének: elfelejthetjük végre a Weber és Tusk neveket.