A nagy tejfölös doboz
Nem vagyok egy nosztalgiázós típus, de időnként már én is elábrándozom azokról a daliás időkről, amikor még rézlámpásokat kellett fényesíteni, hogy előbújjon belőlük a kívánságokat teljesítő Dzsinn. Ma sajnos a műanyag dobozok korát éljük és a mesterséges intelligenciáét. Tudjuk, mi, magyarok találtunk fel mindent, és ha némi áttétellel is, de minden mást is. Így történhetett, hogy egy tejfeles dobozból, ha előtte valahogyan sikerül belepasszírozni egy kis csirkepaprikást, akkor kiugrik belőle, na nem egy Dzsinn, ott még nem tartunk, egyelőre csak korunk nagy mesemondója.
E nagy mesemondó mindig igazat mond, még olyankor is, ha éppen hazudik. Mindig mindent „mi az, hogy? Nagyon is!” becsületesen csinál. Így szerezte diplomáját is, mint egykori oktatója elmesélte, vizsga idején mindig leszóltak neki, hogy becsületes elvtárs jön, figyeljen rá. E figyelés abból állt, hogy bármilyen mesét is mondott, a már akkor is nagyon tehetséges és félelmetesen becsületes mesemondó mindig átment a vizsgán. Így jutott el a diplomáig. A diplomamunkáját ugyan nem találja senki sehol, de ő természetesen erre is tud legalább öt különböző kimenetelű és „mi az, hogy? Nagyon is!” meseszerű magyarázatot. Mesemondói kvalitásait egykori tanára is díjazza, hiszen egy ideje mellette áll, illetve a parlamenti patkó ugyanazon szektorában ül.
A nagy mesemondó afféle romantikus alkat volt mindig, így esett szerelemből szerelembe, s végül a nagy szerelem által egy mézes bödönbe. Ő az, aki bőszen, és hosszasan tudná cáfolni az anyósvicceket, hiszen a kedves mama által jutott nagyon is rendben lévő privatizációs lehetőségekhez, bankhitelhez, részletre vásárolt ingatlanhoz, melyet többért bérelt vissza az állam, mint amennyibe a részletek kerültek.
A nagy mesemondó büszkén mesél a származásáról, panelből sarjadt proletár gyermek ő, kinek édesanyja még akkor is csirkefarháton élte puritán életét, mikor a fia már milliárdos volt, sőt amikor miniszterelnök, akkor is sorban állt az SZTK-ban, mert a járóbeteg-ellátást ő mindig következetesen így hívta. Ő nem kislábasban hozta haza kegyelmeséktől vacsoráját, hanem tejfölös dobozba tette el a farhát csirkepaprikássá nemesült maradékát. A puritán proletár nevelést soha nem feledő gyermeke gyakran szokott elcsukló, a fiúi szeretettől átfűtött hangon beszélni a mamáról.
Így van ez. A nagy mesélő csak mesél, mesél hol folytatólagosan elkövetett bérmálkozásokról, hol prímszámokról, hol már csak egy találkozóra lévő, a mostani miniszterelnököt lebuktató bankszámla kivonatokról, hol hamis vakcinákról.
A nép, az istenadta pedig issza minden szavát. Meséinek fő fogyasztói a libidóalapú Kádár-hívők, kiknek szemében egy milliárdos tud lenni a krumplistészta alapú szocializmus tovább élésének megtestesítője, ez valljuk be, nem kis teljesítmény. Ám ennél is nagyobb dolog az, hogy akár többdiplomás, tanult, időnként művelt emberek is fogyasztói ezeknek a meséknek és nem rázza ki őket a hideg, mikor a nagy mesemondó elszabadul és 80 feletti IQ-val rendelkezőknek is már nyilvánvaló marhaságokat mond. Nem, ők hisznek a meséknek, követnek egy szélhámost, aki részegen, időnként csak spiccesen próbál politikai előnyt kovácsolni egy világjárványból.
Ha a nagy költő élne, talán így írná:
Mikor a tejfölös dobozba
Beletette paprikását
Lefeküdtünk én eltűnődtem
Vajon mindenki hülye körülöttem?