Évértékelő, 2020.
Szerintem nincs jobb időpont ennek a furcsa évnek az értékelésére, mint egy év végi földrengés utáni pillanat. Először arra gondoltam, ellustálkodom ezt a hetet, de az utolsó blogom nyomán felém áradó szeretet és érdeklődés arra sarkall, hogy mégiscsak megtegyem ezt a gesztust, még valamelyik politikus előtt.
Mert bizony a politikusok is értékelnek évet, ez egy fura szokás náluk. Nem utánozni akarom őket, mert az nem is menne, lévén engem nem kötnek alkuk, érdekek stb.
Az én szubjektivitásom, mondhatni érdekmentes és szubjektíven értékalapú.
Ennyi bevezető után lássuk az értékelést! Ez az év – itt most akár egy sz-szel kezdődő rövid szó is jöhetne, de mondjuk így – nem volt éppen jó. Évértékelő megvolt.
Mehetnék békével a dolgomra, de más dolgom éppen nincsen, így kicsit még morfondírozok ezen. Miért is nem volt jó ez az év? Leginkább a járvány miatt, rengeteg ember meghalt, sokan megbetegedtek, sokan szenvednek el súlyos következményeket. Ezek a következmények lehetnek orvosi természetűek, de lehetnek anyagi, vagy éppen lelki dolgok is.
Sajnos ez az év kihozta sokakból azokat a negatív tulajdonságokat, amelyekről talán fogalmuk sem volt. Düh, depresszió, kényszeres tévhitek. Az vesse rájuk az első követ, akit egy már eltalált. Nem könnyű helyzet ez, így kezelni sem könnyű, ha valaki amúgy is labilis és még valami egyéb baj is sújtotta az általános kedvezőtlen folyamatokon túl, annak bizony nem könnyű egyben maradni.
Aki csak tehette, a közösségi oldalakra menekült, ott próbált vigaszt, vagy éppen megoldást találni, de általában inkább csak felesleges vagy kimondottan félrevezető ismeretekkel találkozhatott. Néhány félrefordított videón fellelkesült, született szakértő magabiztosságához csatlakozva, került lelkileg még rosszabb helyzetbe.
Rosszabb helyzetbe kerültek azok is, akik túlzottan hisznek a politika mindenre kiterjedő felelősségében. Mert „az emberek politikai ösztönélete ugyanolyan mélyen rejtőzik és ugyanazoknak a törvényeknek van alávetve, mint a libidó. Minden létfenntartó ösztönhöz hasonlóan ez is irracionális, és minden józan érvelésnek és okoskodásnak ellenszegül. Az ember politikai pszichéjében ott lakozik a vad és primitív id és az emelkedett szuperegó; van benne a tények háttérbe szorításáért felelős mechanizmus; egy belső cenzor, amelyik minden állami cenzúrahivatalnál hatékonyabban akadályozza meg, hogy a politikai neurotikus tudatába emészthetetlen információk jussanak.” (Miként azt Koestler A vágyakozás korában mondja.)
Ennek számtalan nyomát tapasztalhattuk az elmúlt évben.
Létrejött végre az ellenzéki nagykoalíció is, melybe némi hezitálás után őszre a pandémia is beszállt.
Ám, minden rossz mellett, azért néhány fontos dolog is napfényre került. Például az, hogy a fogyasztás nagy részét, már régen nem a fizikai javak, hanem a szórakoztatás adja. Az ember, aki régen vagy dolgozott, vagy aludt, esetleg a plafont vagy az eget nézte, mai világunkban mindenféle pótcselekvésekre vágyik, valamire, ami elfeledteti vele kilátástalan, nehéz teherként viselhető életét, és láthattuk, ha ezt a vigaszt elveszíti, akkor bizony nagyon dühös lesz.
Ami régen az egyházak felügyelete alatt zajlott, az ma a koncerttermekben, a mozikban, színházakban vagy valamelyik sportág lelátóin megy végbe. A rítusok ugyan különböznek kicsit, ám a lényeg, a valami nálunk nagyobb előtti leborulás igénye, nem változik.
Ennek tett igazából keresztbe a járvány, ettől lett annyira elviselhetetlen.
2020 egy év, amit mindnyájan kihagytunk volna, de nem lehet. A felismerések nem spórolhatók meg. Talán a ma még elkeseredettek rájönnek, hogy mi okozza a bajaikat, rájönnek, hogy helyettük senki nem lesz összeszedett, kitartó és céltudatos. Senki nem fogja kitalálni helyettük, hogy mit kezdjenek az életükkel. Ha ezt az eddiginél sokkal többen felismerik, akkor talán még ennek a furcsa évnek is volt valami értelme.