Isteni színjáték
Meghalt a héten Ő, akit csak Isteninek hívtak. A teljes nevét azért nem írom le, mert amiről írni fogok, az nem csak hozzá, de hozzánk (hozzánk???) is méltatlan.
Még a múlt héten írtam arról, hogy száraz novembert tartok, vagyis egy hónapig nem foglalkozom a politikával, de úgy látszik, ez nem megy.
Nem, nem csábultam el, nem olvastam híroldalakat, ám a közösségi oldalon látva a szomorú, legalábbis a sport és ezen belül a labdarúgás kedvelőinek szomorú hírt, elolvastam néhány őt méltató írást, és az egyik alatt megjelent egy komment, melyben drogosnak nevezik és további, nem éppen szép jelzőket aggatnak rá. Ekkor elkövettem a hibát és belekattintottam a kommentfolyamba, aztán egy másikba, majd még egybe. Így ér véget a száraz novemberem, mert valamiért politikának mindenütt kell lennie, legalábbis mifelénk.
A kommentek nagy része persze normális volt, ám körülbelül egyharmada minősíthetetlen.
Némelyek magát a ráragasztott és méltán kiérdemelt nevét vették célba. Ki vallási, vagy éppen toxikológiai alapon. Szerintük valami ócska bögrés süti lehet isteni, de egy ember, aki a világ legnépszerűbb sportjában, játékában olyan szinten, olyan könnyedén tudott eredményes, méghozzá végtelenül élvezetesen eredményes lenni, az nem.
Mert mifelénk bizonyos körökben a foci csupán azért, mert tíz éve már egy focista irányítja az országot, megvetés és undor tárgya. Ellenzéki értelmiségiek úgy nézik a válogatott meccseit, hogy közben végig a kikapcsoló gombon van az ujjuk, nehogy lebukjanak és örökre rajtuk maradjon a bélyeg, hogy mindenféle felcsúti élményeknek hódolnak titokban.
Igen, mert a kommentőrület nem állt meg a drogok és a vallási kifogások szintjén, olyan mérvű gyűlölet zúdult egy az életben esendő, ám amúgy emberként is szerethető labdazsonglőrre, ami minősíthetetlen, ám én mégis megpróbálom minősíteni.
A stadion, krumpli, lopnak hazai bermudaháromszögében eltűnt a normalitás, az őszödi „igazságbeszéd” intellektuális átértelmezési kísérletébe beleháborodott lelkek tesznek a könnyező Argentínára, a zokogó százmilliókra, nekik köpni kell és ezért leköpnek bárkit, ha az bármilyen kapcsolatban van a focival, s ezen keresztül a diktátorral.
Mert az, hogy munkásőrözvegyek, az egykor NATO ellen harcoló és most egy NATO tagországtól magasabb nyugdíjat követelő katonák ezt teszik, még csak-csak érthető, ám az, hogy az Akadémiai Értelmező Kéziszótár szerint értelmiséginek minősülő emberek is nagy számban elkövetik politikai indíttatásból a halottgyalázást, az már kevésbé érthető.
Az új kiadás szerkesztőinek mindenesetre javaslom, tegyék hozzá, hogy az értelmiségi olyan ember, aki képes különbséget tenni ízléses és ízléstelen megnyilvánulások között.
Kíváncsi lennék rá, hogy ezek az ízléstelenek, nevezzük csak így őket, képesek lennének-e a saját szakmájukban olyan teljesítményre, amit ő a rosszabbik lábával tudott. Tudnának-e olyan könnyedén készülni egy állásinterjúra, ahogy ő egy nagy meccsre bemelegített.
Ezek az emberek úgy tesznek, mint a mai ellenzék, amely minden, a járványban elvesztett embert egy szögnek tekint a NER koporsójában.
Megértek mindenkit, aki az eltűnt potenciát vagy józan észt gyászolva követi őket, de legalább az istenit, ezt az páratlan zsenit hagyják békében pihenni!