Víruskárosultak
A cím megtévesztő, mert nem azokról szól, akik elvesztették valamelyik szerettüket, vagy maguk betegedtek meg, szenvedtek súlyos egészségkárosodást. Az ember részvéttel gondol rájuk, ám ők a járvány tipikus áldozatai, hangjuk, fájdalmuk nem hallatszik túl messze, mert vannak nagyobb veszteségek is.
Például maszkot kell viselni, nem lehet bulizni és így tovább.
Míg olvasom a sirámokat, eszembe jut nagyapám, aki még a tizenkilencedik században született. Sajnos még gyerek voltam, amikor meghalt, de azért azt megtudtam tőle, illetve tőle hallottam először, hogy volt két világháború is, amit megélt.
Az elsőt még fiatal srácként. Mikor megkérdeztem tőle, mi volt a legrosszabb az első világháborúban, azt mondta, gyakran akadozott a wifi. És a másodikban? – kérdeztem, akkor meg már hatkor bezárt az Aldi. Gyerekként még nem igazán értettem az egészet, és bizony ez a járvány döbbentett rá, hogy szegény nagyszüleim és szüleim micsoda megpróbáltatásokon mentek át.
A múltkor valamelyik természetfilm-csatornán láttam egy filmet boldog kolumbiai gyerekekről. Konkrétan két kislányról egy hét- és egy ötévesről, valamint két kisfiúról, az egyik nyolc-, a másik négyéves volt a felvétel időpontjában. Arról szólt, hogy micsoda szerencséjük van, hiszen jó levegőn, szép hegyi környezetben sétálva mehetnek iskolába.
A lányok konkrétan 1200 m szintkülönbséget ereszkednek az iskoláig és az út cirka tíz kilométer, hatkor indulnak. Képzeljék, három óra séta a természetben, nem is akármilyen természetben, konkrétan a trópusi őserdőben. Ugyanezt az utat teszik meg visszafelé is, néha szórakozásból, mert az út akkor már meredeken felfelé visz a hegyre, lerogynak pihenni, ezen aztán később jót nevetnek, amikor sötétedéskor hazaérve elmesélik a családjuknak, hogy milyen huncutok is voltak.
A fiúk még kalandosabb úton jutnak el az oktatás helyére, ők, hogy lerövidítsék az utat, egy kötélpályán surrannak át a kétszáz méter mély szakadék felett, egy erősebb zsákból vágott kötélen függve suhannak a magasban, ha nem elég merészek és nem merik nagy lendülettel engedni a csigát, akkor az utolsó ötven méteren húzni kell magukat a kötélbe kapaszkodva, hogy elérjék a túlsó oldalt, aztán még gyalogolnak öt kilométert és már kezdődhet is a reggeli torna, mert ott így szokás, az ilyen elpuhult gyerekeket valahogyan formában kell tartani.
Míg ezeket a sorokat írom, időnként kinézek az ablakon, már elmúlt nyolc óra, szemerkél az eső, kellemes öt-hat fok lehet odakinn. Azon gondolkodom, milyen jót sétálhatnék, de nem lehet, fogva tart az önkény, megakadályozza, hogy nedvesre ázzak, hogy hideg legyen az orrom, pedig a hideg orr nagyon egészséges, de nem lehet.
Megadom hát magam a sorsomnak, maradok a meleg szobában, de még itt is érzem, hogy mennyire rossz nekem. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy tévét nézzek-e, és ha igen, a 126 csatorna közül melyiket. Vagy éppen olvassak-e, ez még nehezebb döntés. Végig nézek a könyvek hosszú során és idegesen úgy döntök, marad az internet.
A népszerű közösségi oldalon rájövök, hogy bajommal nem vagyok egyedül, hogy mások is szenvednek a műsor választás nehézségeitől, hogy agybajt kapnak, mert vagy húsz pizzéria vállal kiszállítást, és mindegyiknél legalább harmincféle étel rendelhető, kész téboly.
Jó ez az internet, lassan megnyugszom, érzem, hogy a közös szenvedés összehoz bennünket, tudom, ha megkérdezem, lesz valaki, aki tud egy huszonegyedik pizzériát is, ha esetleg a húsztól még nem érezném elég rosszul magam.
Itthon vagyok, ha néha felbukkan egy-egy újabb sirám, okát is, következményét is tudom, tudom, hogy kik rinyálnak, s miért rinyálnak a falon, s hagyom, hogy rám omoljon e kék-fehér fájdalom.