Vírus a színpadon
Kérdezik tőlem, hogy mi a véleményem a Színművészeti egyetemen történtekről. Soha nem jártam oda, keveseket ismerek, akik tudnának a véleményem formálásában segíteni. Így marad számomra az, hogy az elmúlt évekből színházi élményeimre hivatkozom.
Ahol, ugye azok rendezik, tervezik, játsszák a darabokat, akiknek jó része ezen az egyetemen végzett. Mit is mondjak? Sok jót nem tudok. Sőt, be kell vallanom, hogy az utóbbi öt évben nem láttam egy normális színházi darabot sem, pedig voltam jó pár színházban. (Kaposváron sajnos nem.) Én lehetek a hibás, és rosszul választok.
Netán beképzelt vagyok, és azt hiszem, hogy például a Bánk bán-t operában is, drámában is jól ismerem, vagy az Ügynök halálát Millertől. Tévedtem. Mindegyik darabról úgy jöttem ki, hogy feltehetően valahol, valamikor nagyon elvesztettem a színházi fonalat. Maradi módra nem értem, hogy miért kell egy normálisan megírt darabban egy meztelen férfinak futkározni vagy szegény Melindának csak a lábát megvilágítani. Arról már nem is beszélve, hogy egyik színműben az amúgy ügyesen szereplő zongoristát miért kellett Conchita Wurst transzvesztita énekes(nő?)vé maszkírozni.
Más előadásokon ostoba, aktualizáló politikai kiszólásokat kell eltűrni, buta röhögéstől kísérve. De primitívek lettek a díszletek is, a jelmeznek nevezett rongyokról már ne is beszéljünk. Ezek kiragadott pesti példák, de sorolhatnám ugyanezt Münchenből vagy más német színházi- és tv-bemutatókból szerzett élményeimből. Nincs is értelme, mert számomra az úgynevezett „rendezői színház” nézhetetlen.
Nem tudom, hogy a színészeket sajnáljam-e, akik végigcsinálják azt, hogy bolondját járatják velük a rendezők, és normális szerepjátszás helyett funkciótlanul futkároznak, bukfenceznek, ordítoznak a színpadon, vagy a közönséget, akik végigszenvedik mindezt.
Ha a Színművészeti egyetem átszervezésének az lenne az értelme, hogy véget vessenek ennek az őrületnek, és a növendékeket kiszabadítsák ebből a béklyóból, akkor teljes mellszélességgel támogatom az átszervezését. Ha ellenben ez csak eben guba lesz, és a jövőben nem furcsa férfiak, hanem sámándobokra nőfélék futkároznak meztelenül a színpadokon, akkor az egész megújításnak az égvilágon semmi értelme. Úgyhogy, addig is, amíg nem lesz ennek a rendezői terrornak vége, színház helyett koncertekre járok. Ahol szerencsére még egyetlen karmesternek sem jutott eszébe, hogy egy szimfóniát a végétől kezdjen előrefelé játszatni vagy kihúzza a darab felét.
Azt pedig végképp nem tudom, hogy az élőláncot, egyetemfoglalást játszó szegény hallgatók tisztában vannak-e azzal, hogy mi a véleményünk nekünk, közönségnek, a leendő munkájukról. Arról, aminek vélhetően olyan eredménye lesz, mint amit néhány példában bátorkodtam jelezni. Igen, így látom, ami a színházban, az odaképző Színművészetin történik.
De őszintén: sokkal jobban aggódom mostanság a koronavírus-járvány nagyon csúnya őszi számai miatt, minthogy azon rágódjak, hogy milyen is a magyar színészképzés jelene és jövője.