Trianon szégyene
1967-ben, a történelem írásbeli felvételim egyik feladata volt, hogy Nagy Magyarország vaktérképébe be kellett rajzolni a Barcaságot. Alig negyvenhét évvel Trianon után ez a feladat bizony gondot jelentett egy frissen érettségizettnek. A megoldások kilencven százaléka lett hibás. Trianonról, az elcsatolt részekről, benne Brassóról, a Barca folyóról a szocialista időkben egy szó sem eshetett az órákon. A magyar királyság története során persze volt szó Erdélyről, fejedelmekről, vagy a Felvidékről, a bányavárosokról, a szászokról, de valahogy ezek úgy rögződtek az agyunkban, mint valami réges-régi történet részei. Hiába olvastuk Jókaitól A nagyenyedi két fűzfát, nem tudatosult, hogy hol is van Nagyenyed. Tudtuk, hogy Mátyás király Kolozsváron született, és ez a város már nem tartozik Magyarországhoz. Ahogy Kosztolányi szülővárosa, Szabadka sem, de Alsósztregova, Madách faluja szintén határainkon kívülre került. Hogy miért nem magyar földek ezek, arról mély csend volt. Segítséget sem kaptunk, hogy rádöbbenjünk, hogy mi is történt Magyarországgal 1920 júniusában, Trianon kastélyában.
A kádári-érában hazug módon hallgatni kellett arról, hogy a szomszédos, „baráti” országok közül mindegyik jelentős magyar területeket kapott Trianonban, majd később, a párizsi békeszerződés révén is. Elrabolták országunk kétharmadnyi részét.
Az 1970-es években aztán csak-csak kezdett derengeni, hogy itt valami nincs rendjén. Tiszta magyar felvidéki községekben senki nem volt, aki magyarul mert volna válaszolni, hogy jó irányba megyünk-e Árva vára felé. Egyik település neve sem volt kiírva magyarul. Egyértelmű lett, hogy ezek az országok minden voltak, csak nem barátiak. A megszerzett területeken élő magyarokat mély félelemben tartották. A sebeket részben gyógyítani hivatott bécsi döntések utáni jogos országgyarapodás sajnos nem élt meg egy évtizedet sem.
A rendszerváltozás óta valami azért változott. Ma már hét olyan ország vesz körül bennünket, amelyik olyan területeket bitorol, ami a történelmi Magyarország része volt. De legalább lehet erről a vérlázító igazságtalanságról beszélni, írni, értekezni. Sőt: elvárják, hogy barátkozzunk azokkal az országokkal – Franciaország, Anglia, USA –, amelyek ezért a katasztrofális országszétdarabolásért felelősek. Megoldás amúgy nincs más, mint amit 2010 óta a magyar kormány követ. Kettős állampolgársággal elismerni magyarjainkat újra magyarnak, támogatni, segíteni őket diplomáciával, gazdaságilag, kulturálisan, ahol, és amennyire csak lehet.
És ma már kézbe szabad venni Nagy Magyarország térképét is, megkeresni rajta az ősi magyar helyeket. Ha a térképen Brassónál, a Barcaságban járnak, gondoljanak a magyar királyok által betelepített szászok mai utódjára, Klaus Johannis román elnökre, aki éppen a minap tagadta meg az erdélyi magyarságot. Szégyen, hogy száz év alatt semmi, de semmi nem változott.
Mégis, Trianon után is lett, és van Magyarország. Ha nem is olyan, mint azt megelőzően, ezer évig volt.