Huszonheten maradtunk
Kilépett az Európai Unióból annak második legnagyobb gazdasága és legfontosabb katonai erejével rendelkező közössége, Nagy-Britannia. Azok jó része pedig, akik ezért a förtelmes hibáért Uniós részről felelősek, máig ott trónolnak Brüsszelben vagy csinos nyugdíjukat élvezik nyaralóikban.
Cameron és Johnson brit miniszterelnökök megítélését elvégzi majd az angol történetírás. Az EU politikusok közül a döntő felelősség Angela Merkelt, Jean-Claude Junckert, Martin Schulzot terheli. Merkelt azért, mert egyetlen elődje – Adenauer, Schmidt, Kohl vagy Schröder – kancellári ideje alatt sem történhetett volna meg soha Nagy-Britannia kilépése. Belépni sem akartak, de a németeknek mindig volt az EU-s folyamatokra akkora befolyása, hogy még a híres Helmut Schmidt-Margaret Thacher viták is kompromisszumokkal értek véget. (A francia elnökökről nincs értelme szólni, mert ők soha nem élvezték, hogy csak harmadikok a dobogón. Ahogy Macron sem hullatott könnyeket az angolokért.) A német kancellárok – Merkelt kivéve – nem hagyták, hogy a brüsszeli apparátus és az EU Parlament olyan szerepre tegyen szert, hogy érdemben beleszólhassanak az Unió ügyeibe. Mindenben a miniszterelnökök tanácsa döntött, a brüsszeli apparátcsikok ezeket csak végrehajtották. Merkel volt az első, aki elnézte, sőt támogatta, hogy a megosztó Juncker-Timmermanns Benelux-duó diktálja az EU történéseit. Benne a tagállamok által bírált, nem egyszer kikarikírozott brüsszeli törvényhozást (lásd az uborka görbülési szögét), vagy a kisebb tagországok „emberi jogi” vegzálását. Hagyta Merkel azt is, hogy az Európai Parlament a német Schulz vezetésével egyre erősödjön, teret engedve a Verhofstadt, Cohn-Bendit, Tavares és egyéb képviselők – Deutsch Tamás kifejezésével: a „bolondok és félbolondok” – parlamenti tobzódásának. Ahol a legerősebb frakció, a Néppárt, a szintén német Manfred Weber vezetésével minden liberális idiotizmust meg is szavazott, feladva eredeti polgári-keresztény-konzervatív elveit. Ha akadt egy-egy ellenállás – az olasz Berlusconi vagy a magyar Orbán – azokat letorkolták, lepopulistázták.
A Merkel-Juncker-Schulz trió fütyült arra, hogy Nagy-Britannia jogosan háborog a brüsszeli vezetés túltengése, az európai törvényhozás és az abból fakadó bírósági ítéletek ellen. Amikor pedig Cameron (és Orbán) tiltakozása ellenére Juncker került az EU Bizottság élére, a brit elnök meghirdette a népszavazást. Ez megtörtént, és Nagy-Britannia 2020. január 31-én ki is lépett a Európai Unióból.
Történelmi a dátum, és sajnos ezzel az EU országai jártak rosszabbul. Hogy ez így marad-e, azt csak a jövő fogja eldönteni. Ahogy azt is, hogy észhez tér-e végre a német-brüsszeli vezetés, és visszatér-e az alapító atyák Uniót megtartó elveihez. A jelek sajnos nem ezt mutatják.