Menedékjog

Menedékjogot kér legújabb írásában hazánk első számú matrjoska tavárisa. Nevezettnek nem lett konyec a rendszerváltáskor. Pedig éppenséggel lehetett volna, hiszen az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályán dolgozott előbb munkatársként, majd alosztályvezetőként, és ebbéli remek cenzori munkájának következményeként, hol voltak akkor még a hashtegek, az ezüst után megkapta a munkaérdemrend arany fokozatát is. 

A jó elvtársnő mindig is jó elvtársnő marad, ha már a kozmetikai és a plasztikai ipar lendületes fejlődése ellenére sem maradhat jó nő örökké. Matrjoskánk tehát a rendszerváltás után is folytatta tovább lendületesen az igazi krumplis tészták idejében tanult tevékenységet, és még kétszer segített a csőd szélére juttatni az országot.

Ám valamiért a választók úgy érezték, hogy miként a matrjoska babák, úgy a lehetőségeik is egyre kisebbek lesznek, így aztán ismételten elküldték elvtársnőt, sajnos nem melegebb éghajlatra, hanem csak a háttérbe. 

Azóta Matrjoska tavárisa cikkeket írogat, mostanában a Népszava című kommunista lapba, és időnként a közösségi oldalra. Mindenről van véleménye és nem fél elmondani. Gyakran félti a szólásszabadságot, hiszen az bizony veszélyben van. Időnként erősebb vagy éppen még erősebb diktatúrát vizionál, ő már csak tudja.

Igazán élvezetesen ír, én azért a sokáig mindenbe beleszőtt lélegeztetőgépet hiányolom a munkáiból. Változnak az idők, változnak a hangsúlyok. 2010-ben egy parlamenti beszédében azt mondta, ő hitt a 90 előtti rendszerben, igen, így mondta, hitt abban a rendszerben, amelyben amúgy a hit, mint olyan, eléggé elítélt volt. Nevezhetnék hát ezt a hitet akár matrjoska paradoxonnak is. Hinni abban, aki a vízen járt, csodákat tett és meghalt értünk a kereszten, elítélendő, hinni abban, aki szereti a krumplis tésztát megsüvegelendő. Ezzel a munícióval nem csoda, hogy a Tiszatáj elhallgattatásától, a Népszava cikk írójáig terjedő pályaíven egyensúlyozva jutott el a menedékkérésig.

„…és a csillagos estben ott susog immár harminc évgyűrűjével a drága júdásfa.” Nagy Gáspár versének ez az egy sora elég volt a szilenciumhoz. Most ebben a hol nyíltan, hol burkoltan fasisztának nevezett diktatúrában, hány ilyen cikk kell még, hogy végre eltűnjön ez az elvtársnő.

Valamint, ha mégis rendszerváltás volt és most demokrácia van, akkor vajon miért nincs valaki, aki időnként benéz matrjoskához és leellenőrzi, hogy bizonyosan nem ír semmit, nem készül tv-interjúra, felszólalásra valamelyik tüntetésen, nem csinál mást, csak virágokat öntöz, de még azt is ellenőrzi, hogy a virágok ne legyenek pirosak, csak fehérek, csakis fehérek.

Se diktatúra, se demokrácia, csak egy hithű kommunista, aki akkor beszél a tanszabadságról, sajtószabadságról, amikor csak akar. 

Szóval kedves illetékesek, adjuk meg a menedékjogot ennek a kedves matrjoskának, és adjuk meg neki a magyar állampolgárságot is, ha elvégzi a honosító tanfolyamot, mert megjár neki, mert ő hisz, ő tudja, amíg az ember néz az égre, vörös csillag lesz a reménye.

 
Nyári László bejegyzése szabadon kommentelhető a Faebook-oldalunkon és a szerző személyes blogjában.