Kevés futball, sok politika
Gondolom, hogy velem együtt a magyarok többsége a horvátoknak drukkolt a futball- világbajnokság döntőjében. Sajnos sikertelenül. Szerencsés gólokkal – de nem érdemtelenül – győzött a francia (gyarmati) csapat. A magyar balliberális kommentárokat olvasva az derül ki, hogy lám-lám, a horvátoknál nem épülnek szuper stadionok, mégis milyen nagyszerű a csapatuk.
Ez természetesen megint egy szép csúsztatás. A valamikori Jugoszlávia horvát részén több stadion (Zágráb, Fiume, Split, Eszék) épült, mint arányosan akkoriban a magyar végeken. Arról már nem is beszélve, hogy a horvát csapat játékosainak sok szükségük a hazai stadionokra nem igen van, mert kivétel nélkül Európa legjobb klubcsapataiban játszanak. Többen már gyerekkoruk óta, mert Svájcban vagy Németországban születtek.
Nehéz magyarázatot találni arra, hogy miért van az, hogy időről időre kialakul egy-egy országban egy nagyszerű csapat. Mint annak idején Hollandiában, aztán most Belgiumban vagy Horvátországban. Hogy nem stadionfüggő ez, az egészen biztos. A mostani horvát válogatott egyénileg kiemelkedő képességű játékosokat vonultatott fel, akik képesek voltak csapatot is formálni. Jó volt nézni a játékukat, jó volt drukkolni nekik, az eredményük pedig magáért beszél. A világbajnokság mérkőzései összességében mégsem voltak emlékezetesek. Erős hiányérzetünk maradt, mert még a dél-amerikai csapatoknál is a tilitoli futball uralkodott. Kiváló volt a rendezés, arról, hogy mégsem voltak szép mérkőzések, nem a rendezők tehettek.
Az orosz világbajnokságot folyamatosan kommentálta a német sajtó is. Nem volt híradó putyinozás, emberi jogok hiánya, Krím-annektálás és egyéb – a futballhoz egyáltalán nem tartozó – negatív hírek nélkül. Mintha szabályosan annak drukkolt volna a német média, hogy legyen egy jó kis botrány Oroszországban, hogy még jobban beléjük lehessen taposni. Botrány valóban lett, de nem úgy, ahogy azt a liberális sajtó elképzelte. Ugyanis már a selejtező körből kiesett a világbajnok német csapat. Nagy csend lett, csak a döntő után kerültek elő újra az emberi jogok és a diktátorozás.
A neves német sportriporter, a magyar gyökerű Réthy Béla közvetítette a döntőt. Amikor a meccs befejeződött, akkor ő is belefogott a kötelező putyinozásba. Érezni lehetett, hogy ezek nem az ő szavai, hanem kötelezően felmondja a ZDF csatorna szélső balos főszerkesztőjének, Peter Freynek a szavait. Kínos volt a sportot összekötni ezzel a buta, politikai oldalvágással. És savanyúnak tűnt nagyon a szőlő a német csapat leszereplése után.
Alig ért véget a bajnokság, a világ újra Putyinra és Trumpra figyelt. Helsinkiben találkoztak, hogy megbeszéljék az elmérgesedett orosz–amerikai viszonyt. A találkozó utáni sajtótájékoztató óta támadja a nyugati sajtó az amerikai elnököt. Keményebb tárgyalást vártak tőle, jóllehet valójában senki sem tudja, hogy miről is esett szó a két nagy hatalmú vezér között. Ahogy a horvát siker, úgy a Trump-Putyin találkozó lényege is titok marad.