Székely mokányság és ellenpontok
Ültünk a Kairosz és a Kráter könyvkiadók közös sátra előtt Budapesten a Vörösmarty téren. Ilyenkor, a Könyvhét kezdetén nagy a nyüzsgés, érdeklődők, vásárlók, s persze a könyvkiadás szereplői, kiadók és szerzők. A sátrak előtt asztal, kiírva az éppen akkor dedikálók nevével. S asztalnál leülve néhány ismerős, barát.
Egyszer csak Szutor Ágnes, a Kráter tulajdonosa széles mosolyra fakad, láthatóan megörül valakinek, akit én nem látok, mert mögöttem érkezett. Felállok, és én is nagy örömmel ismerem fel Ambrus András színészt, több színház korábbi tagját és több tucat film szereplőjét.
Leül a körünkben ez a kis szerény, de nem szótlan ember. Mesélni valója mindig akad, s mindig tartalommal. A „hogy vagy” kérdésre sztorival válaszol.
A minap leállított egy rendőrautó, meséli. A rendőr kérte okmányaimat, személyit, forgalmit és jogosítványt. Aztán csodálkozva rám néz, némi rosszallással: maga 93 éves és még mindig vezet Természetesen - válaszoltam. Hogy-hogy? - kérdezte.
Nézze! Igaz, 93 éves vagyok, de felugorva még mindig tudok bokázni jobbra is meg balra is.
(Nehéz táncfigura, huszonéves koromban sem tudtam.) Aztán még verset mondani is tudok, fejből, felkészülés nélkül, ha van ideje, négy órát itt helyben, hiba nélkül elmondok. Aztán tudok még fejen állni is, de kérem tekintettel a vastag sárra, azt hadd ne kelljen itt helyben bemutatnom.
A rendőr dühösen visszaadta a papírjaimat és elengedett.
Elgondolkodtam András történetén, miért is volt a rendőr dühe? Talán mert ő sohasem tudott bokázni tánclépésben, pedig őket aszfalton erre tánc nélkül kiképezik. A versmondásról nem faggatóznék. Nem tudom, van-e versmondó verseny a rendőrakadémián. Rendőrt láttam már fejre állni, igaz, leginkább kocsival.
Csak hát András mögött 93 év tapasztalat és ma is hatalmas intelligencia.