A teremtésnek soha nincs vége
Az alkotó a hetedik napon megpihent. Jókat nyújtózkodva szemlélte művét. A Föld, rajta az élet, egy igazi csoda, s az ember is, ki e csodák uralkodójának teremtetett, majdnem tökéletes.
S lőn este, s lőn reggel, s a nyolcadik napon, az alkotó a tökéletes világ korlátozottan tökéletes uralkodójára tekintve érezte, kell még valami. A madárcsicsergésen, a tenger zúgásán túl a kozmosz énekelt. Akkor, ott, azt is tudta, ezt az embernek is hallania kell, ha nem is mindnek, de kell legyen legalább néhány, aki a sok édes, vagy véres kaland közben is képes meghallani, a kvantum ugrások közötti térben felsejlő éneket. Az éneket, mely aztán arra ösztökéli, hogy külön világot alkotva újraértelmezzen, újragondoljon, és újraalkosson mindent, majdnem ugyanúgy.
Szépség-fák állnak illatokkal telten,
Lombjuk örök, tél sem vehette el,
Ágaikon énekel a pehely
S észbontó pompa nő a téli berken,
(JA)
Igen, újra álmodni, újraalkotni, újrafogalmazni és újratudni. A teremtésben, ha akarjuk, mindannyian osztozhatunk.
A kérdés már csak az, hogy akarjuk-e? A választ tudjuk, a többség ilyesmit nem akar. Elég nekik a költészeten inneni világ, a napi nyűgök, a gazdasági kényszerek, s a kényszerek legyőzéséből származó sikerek. Aztán a jól megérdemelt pihenés.
Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
(JA)
Továbbá nézhess filmet, strandolhass, vitorlázhass, küldhess ólmot az élő testbe, s annyi mindent még, csak a mindenséggel ne mérd magad, mert neked az nem való.
A bánatod úgy is a feledésbe hull, s te ott maradsz a szívedben egy ismeretlen fájdalommal, egy tüskével, melynek már ága nincs.
Eljön a pillanat, de a föld neked nem lesz persely és te nem lehetsz úgy igazán semmi más, csak egy marék por, melyet még a rázúduló föld se kedvel igazán.
Mert bár mondták, de elfeledted, a szépség több mint remény, hogy ha már neked nem adatott meg, legalább azt becsüld meg, akiben élt a tehetség, hogy megnevezze, ami a molekulák mélyén dobog, az ősi ritmust, az egyetlent, melyre hangolódva, a semmi ága is lehet valami, az egyetlent, amely a világot, még komor mondatokkal is széppé teheti.
Eltűnsz hirtelen. Ez lesz a sorsod, létednek nyoma nem marad. A rád rakott kő csupán a semmire vigyáz.
Persze lehet más is, soha nem késő fellapozni a könyveket.
Külön világot alkotok magam.
Mert mint baktériumnak csepp is tenger,
Idegen, messzi bolygó minden ember,
Kinek csak vágya, álma, gondja van.
(JA)
A teremtésnek soha nincs vége, csak figyelj, az ének örökké szól, de nem a füled hallja, ha hallja, hanem a szíved.