Homok a szélben
Olvasom valami ingyen bedobott újságnak látszó nyomtatványban, hogy Sötét Daróc szerint a Vona, tudják az a politikus kiscsákó, aki egy ideig erősen szidta a zsidókat, aztán megjavult, és azóta üdvözlő lapokat küldözget a rabbiknak. Na, szóval, azt állítja ez a setét testburkoló alapanyag, hogy aszongya…, de inkább nem idézem, a lényeg, hogy a Gábor gyerek igen csak bevállalós, amikor szexualizál.
Nem gondoltam volna, hogy eljön a pillanat, amikor a gárdamellényes, zsidózó, cigányozó kisovist megvédem, illetve nem is megvédem, csak szót emelek egy vele kapcsolatban felmerülő jelenség okán.
Szóval nekem ez a Vona soha nem volt szimpatikus, a beszédmódja és a hozzákapcsolódó kissé zavart, küldetéstudatos tekintete (valahogy így néztek azok a hittérítők, akiket véletlenül beengedtem egyszer), valamint mindazok a dolgok miatt, amiket előadott.
Mióta a hanuka a szívügyévé vált, sok mindent olvastam róla, például, az eredeti nevét, azt, hogy miket mondott, mielőtt, aztán azt is, hogy MLM-ügynök volt. Mostanában videók jelennek meg róla, hogy éppen egy másik vallást dicsőít, ami nem tart hanukát. Szóval jön szépen róla mindenféle, ő pedig állja, mert közszereplőként az a dolga. Virág elvtárssal élve, csapásokat ad és kap.
Ez a Sötét Daróc-ügy azonban már egy másik dimenzió, akár igaz, amit állít, akár nem. Vona nem attól nem alkalmas az ország vezetésére, mert igaz és nem is attól, ha nem igaz, mert ez, ebből a szempontból nem lényeges. Szabadidejében azt és azzal csinál, amit, és akivel akar, ha az nem ütközik a Btk-ba.
Amikor annak idején a suttogó propaganda Orbánt cigányozta, akkor is valami ilyet éreztem, ez az érzésem csak erősödött, amikor az egyik lelkes suttogó később, éppen a Fidesz segítségével képességein túlmutató állást kapott, de ez már nem tartozik igazán ide.
Szóval bulvár ide, vagy oda, de akkor már inkább oda, kellene legyen egy általános, nem kimondott, de mégis mindenki által betartott szabály, miszerint, ha elértük a gödör alját, akkor már nem ásunk tovább.
Nem beszélünk olyanokat, hogy a miniszterelnök veri a feleségét, még akkor sem, ha érdemtelenül híres humoristák vagyunk, és irányultságtól, szimpátiától függetlenül nem jelentetünk meg sem kinyomtatva, sem hírportálon olyan állításokat, melyeket egy hivatásos leápoló tesz bárkiről.
Ezt a fajta közmegegyezést hívhatnánk akár ízlésnek is. Egyfajta jó értelemben vett finnyásságnak. Éreznünk kéne közíróként, szerkesztőként és olvasóként, tartalomfogyasztóként is azt, hogy a mondanivaló nem attól lesz ütős, hogy a nemiszervek, a szexuális aktusok, és irányzatok, valamint WC-használattal összefüggő események népi megnevezéseivel keverjük, hanem csak úgy önmagától.
Egy mondanivaló attól mondanivaló, hogy van, hogy érdemes róla írni és olvasni is.
Mert a homok már csak olyan, hogy ha nagy mennyiségben szórjuk a szélbe, akkor előbb-utóbb a mi szemünkbe is belemegy, hogy könnyeinkkel kimosva emlékezzünk a pillanatra, amikor még emberek voltunk.