Seuso, az ezüst felkiáltójel
Igen, megnéztem én is. Valóban remek dolog, hogy Kaposváron is látható volt ez a figyelemre méltó gyűjtemény. Profi volt a szervezés, látványos a tárgyak elhelyezése, megvilágítása, és a feliratok tömören, de közérthetően tájékoztatták a látogatókat.
Míg néztem a művészi gonddal és hozzáértéssel megmunkált edényeket, arra gondoltam, micsoda kor volt az, amelyben ezek a kincsek készültek. Kincsek, melyek akkor is csak az elitnek voltak elérhetők, annak a római elitnek, mely a jólétbe és a jólétből eredeztethető unalomba belesüllyedve észre sem vette, hogy birodalmát lassan elözönlik a barbárok, ettek, ittak, mulattak, míg a germán hordák egyre erősödő fuvallata végül forgószélként elsöpörte a birodalmukat, legalábbis annak nyugati felét, hogy aztán a keleti felét ezer év múlva feleméssze az első iszlám invázió.
Azóta sokszor, sok birodalommal megtörtént már ez. A forgatókönyv szinte mindig hasonló volt, a felívelést mindig az irányitó elit ellustulása és dőzsölésbe feledkezése követte, s aztán a lassú önfelszámolás, vagy a viszonylag gyors bukás következett.
Most is valami hasonlónak lehetünk tanúi, XXI. századi hangszerelésben. A dőzsölő nyugateurópai elit elhiszi magáról, hogy nem csak a spanyolviaszt, de minden mást is ő talált ki, most kitalálta saját megmentését, melynek kulcsa, hogy lassan, de biztosan elpusztítja magát.
Ez az Európa lerabolta Afrikát és Ázsiát és most lelkiismeretfurdalást mímelve próbálja – mintegy ezt is megengedhetem magamnak luxusból – kiegyenlíteni a számlát.
Ugyanez a nyugateurópai elit, mely egyszer sorsára hagyta Közép-Európát a második világháború után, majd kifosztotta, miután felszabadult a keleti barbár elnyomás alól, most tanítani próbálja ezt a térséget. Tanítani, de nem arra, hogy miként lehet gazdaságilag viszonylagos önállóságot és biztos fejlődési pályát építeni, hanem arra, hogy miként kellene segíteni nekik, a szintén kifosztottaknak, az európai elit által kifosztottakat megsegíteni. Közben nem veszik észre, hogy e luxusjátszadozás alatt, (igen luxusjátszadozás, mert míg a rómaiak csak a kincsekig és a féktelen mulatozásig jutottak, addig mai utódaik már megengedhetik maguknak, hogy jócselekedeteket vásároljanak euró milliárdokért), szóval, míg játszanak, közben lassan, de biztosan elözönlik országaikat az új barbárok, azoknak a szellemi utódai, akik annak idején kivégezték a Római Birodalom maradékát.
11 kilós ezüst tál. Vajon mennyi húst pakoltak rá? Bizonyára sokat, de ez már majdnem kétezer éve volt. Azóta az elit, jódolgában akár a szellemi értékekbe és a tudományba is fektethetne ahelyett, hogy kétes kimenetelű kísérleteket folytat saját népeivel.
Ezen gondolkodtam, míg nézegettem valakinek a kincseit. A kincset, mely kifosztott tartományok, félholtra korbácsolt rabszolgák szenvedéseinek eredményeként jött létre, ám ez nem látszik rajta. A tárgyak egy más korból üzenik, hogy ha értő kezek szenvedéllyel nyúlnak az anyaghoz és saját ritmusban, szorító határidők nélkül dolgozhatnak, akkor a múlt egy darabja, mely semmivel sem volt szebb, sőt, mint a jelen, fenntartások nélkül csodálható lehet.
Miközben az apró véső nyomát követtem szememmel, egy olyan labirintusba tévedtem, melyből csak együtt, hibáinkat felismerve találhatunk ki.
Mert ki kell találnunk, ha nem akarjuk szégyenszemre ugyanúgy végezni, mint elődeink. Mert ha mégis úgy végezzük, mit hagyunk az utódainkra, amit csodálhatnak? Gyémántberakású mobiltelefonokat, egyedi bőrözésű luxus kocsikat? Nem hiszem, hogy ez érdekelni fogja őket. Persze a nagy hadronütköztetőben kiállított Seuso-kincs, na igen, arra biztosan sorban állnak majd valakik, akik a mi korunkról még annyit se fognak tudni, mint mi a rómaiakról.