Disznó viccek
„Akinek az Isten hivatalt ad, annak észt is ad hozzá”, tartja a népi bölcsesség, melyet csak időnként ír felül egy-egy nagyon alkalmatlan személy története.
Alapjában a mondás azért általában igaz, a hivatalhoz, vagy közéleti pozícióhoz jutó szerencsés vagy kellően erőszakos személy általában nincs egyedül. Mögötte, körülötte ott egy bejáratott, kellően pragmatikus gépezet, mely a hiányosságait kipótolja, illetve elfedi. Igazából hibázni nem nagyon tud, csak, ha kilépve a keretekből túlmozogja saját kompetenciáit.
Régóta tudjuk, most azonban ismét példát kaptunk róla, hogy a jó ízlés éppen úgy nem feltétele a hivatalhoz jutásnak, mint a magas intellektus, ám ezt, miként már a múltban is sokszor igazolódott, a hivatali apparátus sem pótolni, sem hosszútávon elfedni nem tudja.
Gondoljunk csak a káromkodó képviselőkre, az egy ideig bérmálkozó miniszterelnökre, a jobb és baloldali twitter Bubókra. Az ízléstelenség, lássuk be, párt- és sajnos végzettségsemleges. Látva, hogy nagyjaink (tisztelet a kivételeknek) mennyire nincsenek birtokában ennek a képességnek, adottságnak, akár arra is gondolhatunk, hogy az értelmi és az érzelmi intelligencia után érdemes lenne bevezetni egy, az ízléssel kapcsolatos mérőszámot is, hogy aztán e mérőszám mentén tendenciákat figyelhessünk meg, és adatokkal alátámasztott következtetéseket vonhassunk le.
Részemről például a disznóvágás mint honi népszokás – bár magam ugyancsak sokon részt vettem – ízlésem ellen való. Ám mindezt megfejelni egy ordenáré viccesnek szánt felirattal, számomra már túl van az Óperencián is.
Azon persze nem lepődtem meg, hogy egy egyszerű lélek, akit a sors fintora képviselővé tett, nem értette, hogy ez miért ízléstelen. Mitől is értette volna, hiszen eddig a hivatalhoz szükséges kollektív szürkeállomány mindig rendelkezésére állt. Ez az eset pedig azon túl, egy teljesen más dimenzióban mozog. Ezért a „parancsot” végrehajtotta, hogy „távolítsa el”, de a miértet ebben az életben már bizonyosan, magyarázathegyek után sem fogja fel, és magában otthon majd azon dohog, hogy az ellenzék és a civil szervezetek összefogtak ellene és Sorosnak akkora hatalma van, hogy még az ő vezetőinek is parancsol. (Ez utóbbi mondat csak fikció, a kép az írás készültének pillanatában még ott van a közösségi oldalon.)
Nem szeretném azonban a kelleténél jobban elverni a port egy emberen, aki rosszkor, rosszat posztolt. Ez az írás alapvetően nem róla szól, csak egy általa most felszínre hozott jelenségről.
Mert ahhoz, hogy valaki jelölt legyen egy kerületben, vagy az kell, hogy ne legyen más jelölt, vagy azok a mások annyira látványosan alkalmatlanok legyenek, hogy jobb híján csak ő jöhessen szóba. Esetleg combosabb pártszervezet esetén az is számíthat, hogy őt egy kicsivel többen nem utálják, mint ahányan utálják a többieket, a szürkeség is lehet kifizetődő.
Amúgy egy olyan országban élünk, ahol a disznóölések kultúrájából kinőtt falunapi főzőversenyek is képesek voltak országgyűlési helyet teremni. Igen, volt olyan, aki főzőversenyek intenzív támogatása és látogatása által került a tisztelt házba, sőt ott pártja súlyát messze túlreprezentáló hivatalba. Ezért nálunk elegendő lehet, ha a jelölt meggyőzően kóstolja az ételt, komolyan bólogat hozzá, lehetőleg nem böfög túl nagyokat, és persze nem issza le magát, mint a disznó, még akkor sem, ha ő a soros.
Az indián mondást kissé kifordítva befejezésnek csak annyi: amikor az utolsó falunapot is letudtad, amikor az utolsó disznót is leölted és kolbásznak betöltötted, még akkor sem késő rájönnöd, hogy egy kis falusi könyvtárban is több érték van, mint a már megkóstolt négyezerkétszázötvenhét pincepörköltben együtt véve.