Visszatérés a mocsárból
Néha különös dolgok történnek az emberrel. A múltkori blogom kapcsán egy régi ismerősöm megkérdezte, hogyan lehet egymástól fényévnyire lévő dolgokat összekapcsolni. A válasz csak annyi, hogy néha a valóság fűzi össze egy adott történetben a dolgokat.
A héten valami hasonlóval találkoztam. Rossz szokásom, miszerint időnként híreket olvasok, ismét lecsapott rám. Végül is a múltkor az undorral ismerkedtem meg, most pedig megtudtam, mit érezhetett Attila, amikor folyamatosan Pistának szólították, ha több nem is, ennyi haszna azért van még egy ilyen rossz szokásnak is.
Azt olvastam, hogy van valamilyen Orbán-birtok Hatvanpusztán, Alcsútdoboz közelében. Hatvanpuszta, a név ismerős volt, valamikor jártam arra és még képeket is csináltam, mert van ott egy nagyon szép kis kápolna a temetőben.
Olvasom, hogy hol merre van ez a Hatvanpuszta, és valami furcsát érzek. Valami nem stimmel, én nem ott csináltam azokat a képeket, hanem valahol Sárbogárd környékén. Próbálok keresni, de a google csak azt a hülye birtokot dobja ki, az indextől a 444-ig bezárólag mindenütt.
Nem hagyom annyiban, elvégre én sem vagyok Pista. Én igen is voltam Hatvanpusztán, lőttem pár képet, az nem lehet, hogy mindent ezek a semmirevaló gyökerek határozzanak meg.
Próbálok pontosítani, variálni a kereső szókkal, végül meglelek egy dokumentumot. A Magyar Tudományos Akadémia egyik évkönyvében írnak egy bizonyos Hatvanpusztáról Sárvíz és Egres közelében. Hoppá, mondom, és beütöm a térképkeresőbe: Hatvanpuszta, Sárbogárd, Sáregres és lőn. A Michelin térképen ott van Hatvanpuszta Sárbogárd mellett.
Egy ideje már Sárhatvannak hívják. Így már a google is ismeri és az utcanézetben még a kápolna is megvan.
Valódi elégedettség tölt el. Igen, amit tudtam, az beigazolódott. Nem vagyok Pista, a világ, amiben élek, létezik, vannak helyek, ahol valóban voltam, a könyvespolcomon a könyvek is léteznek és az sem kitaláció, hogy olvastam őket, és igen, írok blogokat, verseket, könyveket úgy, ahogy akarom, tudom, és ahogy nekem tetszik.
Teszek nagy ívben az össze félnótásra, akik azon rugóznak, hogy kinek mije és hol van. Akik saját szellemi nyomorúságuktól nem tudnak elvonatkoztatni egy pillanatra sem és a világot csak saját sérelmeik szemüvegén át látják.
Teszek mindazokra, akiknek nincsen legalább egy olyan Hatvanpusztájuk, ahol valamikor egy szép tavaszi napon jártak. Ők olvassák csak bátran az összes elfuserált nyivákolót.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy a mások bűnein és az el nem követett jótettein ábrándozzunk. Mindenki más pedig higgye el, még egy ködös őszi napon is lelhetünk némi szépséget, ha nyitott szemmel és szívvel keressük.