Az utolsó pont után
Végére értem az egyik kedvenc könyvemnek. Sartre-tól Az undor egyfajta kiindulópont nekem. Ifjúkorom egyik meghatározó olvasmánya volt. Attól fogva, hogy elolvastam, már egészen más könyveket kerestem, mint előtte. Néha újraolvasok könyveket, ezt már sokadszor tettem Sartre művével, de a legutóbbi ilyen alkalom vagy húsz éve volt. A jó könyv minden megismételt olvasásnál tud újat nyújtani, miközben változunk, mintha a könyvek is változnának.
Egy dolog nem változik, a világ körülöttünk. Még a politikusaink is ugyanazok, mint húsz éve. Persze feltűnnek új feltörekvők, ám kiderül róluk, hogy csupán elődeik hasonmásai. Mindenkinek megvolt már ebben a huszonhét évben az elődje. Nem töltöm az időt azzal, hogy felsorolom, ezt az olvasóra bízom, tegye az ő ízlése, és érzései szerint, ha akarja.
Nem tudom például, ha Sartre-t idevetné az ezotéria szele, ebbe a politikusoktól bővelkedő kis országba, mit gondolna Vonáról. Szinte hallom, hogy néhányan azt mondják, nem foglalkozna vele, mert szellemileg annyira távol áll tőle, hogy tudomást sem venne arról, hogy létezik. Lehet. Ám, ha arra gondolok, hogy korunk egyik írófejedelme Havas Henrik, aki sok feslett erkölcsű hölgyről írt pótolhatatlan műveket, nos, állítólag ő most, talán nem véletlen, Vonáról ír, ezen információ birtokában azért ne legyintsünk erre a felvetésre.
Itt vagyok én, aki hol vagyok Sartre-tól, hol vagyok Havastól, a Vonát hallgatom, amint éppen átpozícionálja a pártját. Átpozícionál, asszem így mondják ezt a politika tudorai.
Hallgatom és arra jövök rá, hogy én is lehetnék politikus, hiszen annyiszor átpozícionáltam már magamat, éppen tegnap is azt tettem, mikor Az undorral végezvén beiratkoztam a könyvtárba újra. Tettem ezt azért, hogy kicsit újrapozícionálhassam olvasási szokásaimat, hogy meglévő és csak lassan bővülő könyvtáramon túl is keressem az olvasás nyújtotta élményeket.
Igen, mindannyian politikusok vagyunk, hiszen időnkét újragomboljuk a kabátot, átfogalmazunk elveket és néha titokban sajnáljuk, hogy senki nem akar megvesztegetni bennünket. Van, hogy elbaltázzuk a családi költségvetést, aztán megszorításokkal próbáljuk helyrehozni, és persze nem vetjük meg a potyapénzt.
Naponta indulunk a választásokon, szavaz ránk a párunk, a gyerekünk, a főnökünk, a munkatársunk, ha akarjuk, ha nem, örök kampány az életünk.
Ebből a kampánykörforgásból, csak egy könyvvel a kezünkben törhetünk ki időlegesen. Mert a jó könyv az egyetlen, ami túl van a politikán, még akkor is, ha pont arról szól. Most még várnom kell kicsit, míg a jó Henrik bepötyögi a Vona-eposzt, a Mahábhárata modern, és nagyon is magyar változatát. Addig is, jobb híján, hoztam a könyvtárból Szerb Antalt meg Kosztolányit.