Háromszáz
Nem, itt nem arról a háromszáz Thermopülai-szorosban hősiesen küzdő spártai harcosról van szó. Ez itt a háromszázadik blogom ezen a felületen.
Az előző 299 békésen bújik meg, senkitől sem zavartatva. Persze volt néha némi erőlködés, hogy bebizonyosodjon, néhány dologban nincs igazam, de igazából nagy felfordulást egyik sem okozott. Talán azért, mert ez valójában nekem nem fontos. Vagy igazam van, vagy nem, ez már önmagában ötvenszázaléknyi bizonyosság, és nekem ennyi általában elegendő. Ebben a nyugodt tudatban akár nagyon komoly dolgokat is létrehozhattam volna, de minek. Bár időnként kacérkodtam a gondolattal, hogy itt, szűk körben megírom a megfellebbezhetetlent, de szerencsére sikerült visszafogni magamat.
Az emberiségnek valójában sem a jóra, sem az igazságra nincs szüksége, ez már sokszor bebizonyosodott. Az egész történelem ezt bizonyítja. A történelem, mely nem az osztályharcok, az elnyomók és elnyomottak harcának története, sokkal inkább a tudást szomjazók és az azt elutasítók harca. Olyan harc ez, mely minden ellenkező jel ellenére mindig, minden korban a tudást elutasítók győzelmével végződik.
Az előzők cáfolataként sokan mondhatják azt, hogy a tudást minden korban igyekeztek megbecsülni, ám ez nem így van. A tudást minden korban csupán felhasználták, hogy azt anyagi hatalomra válthassák.
Gondoljunk csak Jézus tanításaira, és az egyház által felhalmozott vagyonra és befolyásra. Jézus kiűzte a kufárokat a templomból, ám azok nem magukba néztek, hanem adót szedtek és templomokat kezdtek építeni. Templomokat egy olyan vallásnak, mely szerint a test a lélek igazi temploma.
Ma sem állunk jobban, miközben látszólag mindenki kalap levéve áll korunk nagy szellemei előtt, a közben az egyik zseninek, Hawkingnak a műve, Az idő rövid története bestsellerként az a könyv, melyet a legtöbben tettek olvasatlanul a polcra.
Itt tartunk most, pont ott, ahol ezer, kétezer vagy tízezer éve. Annyi a különbség, hogy már nem a kőbaltával, hanem a bankkártyával kell bajmolódnunk, ha enni akarunk.
Ez az egész tudás dolog olybá tűnik, mintha csupán egy hiba lenne. Túl sok lehetőség van bennünk, ám ezekből jelenleg csak kevésre van igazán szükségünk és közben túl sok félelem mozgat minket, olyan félelmek is, melyek kiváltói már jó ideje nem realitások.
A jó és a rossz furcsa egyvelegéből nem származhat valódi előrelépés. Ezért történnek ilyen dolgok, hogy valaki megír egymás után akár háromszáz bejegyzést és közben nincs köztük egy sem, amely akár csak egy kicsit is előbbre vinné annak a közösségnek a dolgait, amelyből vétetett.
Az ember ma már megteheti, hogy nem titkolja nézeteit és szándékait, nyíltan felfedheti céljait, ám azok megvalósítására erőszakosan nem törhet. Ezért sokan titkolják céljaikat, és jó tetteknek álcázzák erőszakosságukat.
Ám aki ebben a játékban, melyet hívhatunk kiválasztódási harcnak is, nem akar részt venni, az jól teszi, ha szándékainak többségét meghagyja álmodozásnak, nézeteit pedig örökös revízió alatt tartva csak elméje magányában nevelgeti.
„Ecce homo”, íme, az ember, aki immár háromszázadszor állt ellent a kísértésnek, hogy bármi fontosat eláruljon önmagáról és tudja, ha több nem is, de ennyi bármikor sikerülhet.
A saját magunkra kötött láncok a legerősebbek, mert azokat nem akarjuk elveszíteni, hiszen az ígéretként megnyerhető új világ semmivel sem lenne jobb, mint amiben jelenleg létezünk, már amennyiben axiómaként elfogadjuk, hogy valóban létezünk.