#notme
A #metoo annyira betöltötte a közbeszédet, legalábbis a média- és a közösségi oldalakon, hogy nem lehet elmenni mellette.
Miket beszélek? Miért ne lehetne? Évezredes beidegződések tovább élését sem a jóléti társadalom, sem a virtuális tér, sem a különböző mozgalmak nem változtatják meg. Buci szaktárs és a hozzá hasonlók megmaradnak örök parasztnak (itt a paraszt szót nem a földműves főnév szinonimájaként, hanem a büdös bunkó rövidített melléknévi változataként használtam). Mi dolgom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, legyenek filmesek, színházi emberek, menedzserek, politikusok, az ő bajuk, az ő nyomorúságuk.
Nekem tegnap mozgalmas napom volt. Délelőtt főztem, aztán elmentem raktárt pakolni. Utána lenyírtam a kerítés melletti bokrot, összeszedtem a leveleket és kiraktam az árokpartra, rövidesen elviszik. A meteorológia nagy vihart ígért, ezért elmentünk leszedni a napernyőket és téli álomra helyeztük őket. Aztán megnéztem egy meccset, hajat mostam. A reggel óta eltelt 15 óra csupán ennyi, leírva. Nincs benne több történet.
A valóban izgalmas dolgok mindig belül történnek. A világ, ami bennünk van, sokkal színesebb, izgalmasabb tud lenni annál, mint ami legtöbbször körülvesz bennünket.
Ezért jók a regények, mert elvisznek valaki más történeteibe, valaki más belső világába, ami, ha jól van megírva, valóságosabb és mindenképpen izgalmasabb lehet a mindennapi valóságnál.
Nagyon kevesen tudják ezt és szorgalmasan unják a saját életüket, vagy próbálják mindenféle kalandokkal érdekesebbé tenni. Ám esélyük semmi, pár perc, pár óra, pár nap és visszasüppednek a hétköznapok monoton semmijébe. Ha valaki nem tud alkotni, vagy nem képes legalább élvezni a mások által alkotottakat, az el van veszve örökre. Végigélhet 80-90 évet, az sok idő, de lehet, annyi élmény sincsen benne, mint egy háromszáz oldalas regényben.
Azt azonban tudni kell, hogy nem minden regény jó mindenkinek. Az ember olvasásra szánható ideje még akkor is véges, ha belátja, hogy a sok felesleges és unalmas tevékenység helyett sokkal jobb, ha olvas. Amennyiben belekezd, haladhat sokféleképpen, tájékozódhat, ám a mi való nekem, csak a kipróbálások után derül ki. Lehet úgy is, hogy az ember belekezd valamibe, de aztán abbahagyja, mert nem képes összehangolódni a szöveggel, de persze megteheti azt is, hogy juszt is végigrágja magát rajta.
Van egy tuti könyvválasztó módszerem, ami nekem bevált, ám azt nem tudhatom, másoknak jó-e. Nos, én elolvasok a kiválasztott könyvből 11 oldalt, az 5-et vagy a 7-et, aztán sorban a 19.,31.,43.,61.,73.,97.,131., 173.,257. és hátulról a harmadik. Ezzel a módszerrel megtudhatom, miként ír az író, és miről ír, valamint kapok egyfajta hangulatot. Ebben a módszerben még soha nem csalódtam, (azt persze nem tudhatom, hogy amit ez a módszer kiszűrt, az valóban kiszűrendő volt-e). Nem állítom, hogy ez a megoldás mindenkinek jó lehet, a lényeg, hogy legyen valamilyen rendszeresen alkalmazható választási metódus.
Szóval a regényekben már régen leírták a mostani #metoo különböző változatait különböző korokból, és hogy milyen unalmas is az élet, arra a legnagyobb bizonyíték, hogy azok, akik önként, különféle valós vagy álindokok alapján beleegyeztek, egyelőre még nem csoportosulnak semmilyen hastag alatt.
Ezért is mondom, inkább olvassunk, s hagyjuk meg a Bucikat a haldokló nyugat mákonyának.