Gondolatok őszi napsütéses vasárnap délután, Nágocs szőlőhegyén
Sokszor felgyaloglunk Attilához vasárnap mise után, késő délelőtt Nágocs szőlőhegyére. Gondolat mindig akad, hozzá némi vörösbor, s persze somogyi dombság Nágocs és Zics között.
Mostanában jobb elnézni, mint korábban. A szőlők újra rendezettebbek, sok helyen zöldség is bőven ültetve, igaz, Pisti borsóját idén lelegelték az őzek. De akad meggy, barack és szilva évszakok szerint. És gondolatok. Néhány tavaszon még a „Költészet a hegyen” rendezvénye is itt tartatott. Arra eljött még a „falu bolondja” is, ki ugyan tényleg az volt, de nem hülye, inkább sajátos egyéniség.
Köztudottan kedvelte a bort, gyakran kuncsorgott utána, de a Herczeg Pincészetben, bár ott állt a bor, legfeljebb, ha egész délután két pohárral ivott. Bámulta, s nem bambán az ott lévő kb. 25 embert verset olvasni és humorizálni. Azon a délutánon ő is ember volt. Bár soha nem láttam, hogy valaki bántotta, vagy lebecsülte volna. Része volt a falunak egykoron, s bár jogosan vitték intézetbe, ott már nincs a falu természetes elfogadása.
Ma délután hétágra sütött a nap, ültünk a padokon. A kezdetén alig szóltunk, néha a csend a leghatékonyabb beszéd, meg idő az egymásra hangolódásra. Attila töltött, kevés bor fogyott, de lassan felébredtek a gondolatok. Hol ez, hol az vetett fel valamit. De összefolyt a múlt és a jelen, s ködös, de annál kétségesebb távolban a jövő.
„Mondd, Magyarország mindig keletről védi a nyugatot? S még szidják is miatta?”
Mennyit gondolkodtam ezen évek óta! S nem kevés betűt vetettem. Ültem Nágocs szőlőhegyén, Zics falu felé a lejtőn. Családom nevét e faluról kapta, s nem fordítva. Paska de Zich, Jakab de Zich. Régen Zicset, Nágocsot és Andocsot is ch-val írták.
Itt éltek egykor őseim is. Aztán jött a török, elvitte a család egyik tagját 11 év után kiváltható rabságba. Közeli rokona, Pál nekiment a töröknek. Ő is, fia is, s unokája volt a nagy söprögető, Buda ostrománál saját katonáival kergetve el a török utánpótlást. Katonát, muníciót, élelmiszert. De ez a múlt, és az Országos Levéltárban számtalan levél, hadijelentés.
A végvárakban gyakran együtt halt közkatona és kapitány. Igazi emberi közelség, s utána egy és közös sír mindenkinek. Micsoda közös sors! És hányszor a történelemben.
Az október közepi napsütésben ráértünk, s szó szerint elfelejtettük az időt. A jelenben benne volt a múlt és a jövő. Ebben semmi nosztalgia nem volt, csak közeli őseink könnye és története.
Azt hiszem, sokszor csak a jövőt kutatjuk, keressük, s nem vesszük észre, hogy annak gyöngyszemeit a múltban kell megtalálnunk. Szép délután volt és időtlen, de gazdag és alkotó. Összeértek gondolatok, s a pillanatban a múlt és jövő metszéspontja.