Kincset találtunk Nagybajomban
Mióta feleségem a Cselekvő Közösségek EU-támogatott program Somogy megyei mentora lett, időnként követem intézménylátogatásra vagy rendezvényekre. Érdekel a munkája, magam is sokat dolgoztam társadalomfejlesztés területén, de érdekel a kultúra is, melyet követvén őt, most szaporábban bejárhatok Somogyországban is.
Múlt pénteken délután jártunk Nagybajomban a Sárközy István Helytörténeti Múzeumban. Míg ő kérdezett és körmölt, én a szememet jártattam, nagy örömmel. Abban a szobában, ahol ültünk, igen míves bútorokat, képeket láthattam. A szoba egyszerre volt lakás és kiállítótér. Valahogy fel sem tűnt, hogy egyszerre mindkettő. S akkor már tudtam, hogy itt találkozott volt egykor nemes
Sárközy István, a művészetkedvelő tulajdonos, Csokonai Vitéz Mihály és Pálóczi Horváth Ádám költő. Ültem az asztal mellett, majd körbejártam. S az az érzésem volt, hogy itt minden a helyén van. A míves bútorok – volt, mely Mária Terézia korából –, a jó kezek által festett családi képek, s még az ónkupa-gyűjtemény is befért a családi szalon hangulatába.
Csak fél füllel hallottam a feleségem által jegyzetelt interjút. Inkább a szemem járt és a szoba hangulata visszavarázsolt a múltba. Az ott lévő tárgyak visszavittek a történelembe. Ültem egy helyen, mely egykor szellemi központ volt. Itt gondolkodtak tehát együtt a kor költői és a művészetkedvelő nemes Sárközy.
És itt elevenedett meg mindez a nemzet mai szorgos szolgája, Deák Varga József által megalkotva. És milyen szinten!
Külön megcsodáltam, hogy a bemutatott anyaghoz képest milyen kis területen, tehát bámulatos tömörséggel és minőségben. Mestermű egy házaspár élete munkája nyomán. És különleges kincse egy éppen kisvárosnak.
A szalon jellegű szobában zajlott interjú után bejártuk a többi szobát is. Számomra súlyos történelmi klip. Természetesen rövid visszaemlékezéssel Sárközyre, Csokonai Vitéz Mihályra és Pálóczi Horváth Ádámra, és az egykori szellemi élet más nagyságaira.
A heraldikai kiállítás – nemesi címerek gyűjteménye – bár csak megjeleníti, de nem magyarázza, értelmezi, visszautal a nemesi családok meghatározó, alkotó, szervező erejére. Letűnt világ, mondhatnánk. Én inkább eltüntetett világról beszélnék. A nemeseket a kommunizmus „kiszervezte” a cselekvés lehetőségéből.
A kiállítás egy tárlója a zsidókról szól. Egykor jelentős számban éltek Nagybajomban. A tárlóban csak négy asszony képe látható. Ennyi maradt belőlük. S egy tóratekercs és Eszter történetének ritka színes leírása. A zsidókat Eichmann és „szakértői” hurcolták és döntően pusztították el, magyar kollaboránsaik hathatós segítségével.
Van egy teljes kovács szerszámkészlet. Minden kovács mestermunkája volt saját kezével saját szerszámkészletét előállítani. Aztán szövőszék modell és számtalan népi tárgy és eszköz.
Ez a különleges (nemcsak) helytörténeti múzeum évszázadok korképe. De ha egységében látjuk és gondoljuk végig, a XX. század kórképe is. Hova tűnt a magyarság szinte egy évezredét meghatározó, s bizony alkotó nemessége? Döntően és szó szerint füstté vált a magyar identitású zsidóság színes részvétele a vidék életében? S hol talál ma ön jól képzett ácsot és kovácsot?
Nem kétséges, a technika fejlődése sok mindent átír. De valami mégis eltört, megsemmisült.
S ha feltenném Önöknek a kérdést: mi semmisült meg, mit semmisítettek meg és kiket semmisítettek meg a múlt évszázadban, bizony nehéz lenne a válaszuk. Szerintem igen fájdalmas és igen nehéz, s felmérni alig tudjuk, milyen következményekkel.
A múzeum „tiszteletbeli” igazgatója, Deák Varga József a Sárközy család leszármazottja. Dinamikusan vezetett végig a tárlaton, mely döntően saját gyűjtése. Szelleme csillog és történelmet ível át. Pedig bőven túl van a 80-on. Ő a nagy szellemi (és tárgyi) átmentő.
(Igen szégyenletesnek tartom, hogy nevét az interneten meg sem említik. Ez is kortünet és kórtünet.)