LélekÁllomás: helyén kell kezelni az elválást
Vajon hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a válásunk nem egy rosszul sikerült életszakaszunk eredménye, hanem egy ketten megélt csodás utazás utolsó állomása csupán? Van, hogy csak azért ragadunk benne egy házasságban, mert tartunk mások véleményétől. De kit érdekel mit szólnak mások, ha én nem vagyok boldog?
Sokunkra jellemző ezen a világon, hogy külsőségektől tesszük függővé boldogságunkat. Hogy megfelelünk, ha törik ha szakad és közben elfelejtünk élni. Úgy igazán. Nem, nem arról beszélek, hogy házasságon kívül, titokban rejtve, persze kinek mi fér bele az értékrendjébe, de itt most nem erről van szó. Inkább arról, hogy ha egy házasságban boldogtalan vagyok, akkor lépek. Akkor is, ha mások elítélnek érte, ha elfordulnak, vagy ha (úgy érzem) én veszek el általa. Mert ez mind csak bennünk van. A megfelelés, a tökéletesség látszata nagy úr, amit ha le tudnánk vetkőzni csak egy picit, akkor megláthatnánk végre a fényt az alagút végén. És ki tudja, talán még a válás előtt, egymásban fedeznénk azt fel.
Ugyanis amikor elkezdek önmagamra fókuszálni, akkor mindent megteszek azért, hogy jó legyen a házasságom, és ha ez végül mégsem sikerül, akkor nem maradok benne abban, amiben nem tudok boldog lenni. A „mindent megteszek” azonban nem azt jelenti, hogy kifordulok önmagamból és úgy próbálom fenntartani, vagy helyrehozni azt, ami esetleg elveszett. A „mindent megteszek” azt sem jelenti, hogy úgy akarom boldoggá tenni a másikat, hogy közben én gyökértelenné és boldogtalanná válok, de fürdőzöm a másik boldogságában, abban amit adni tudok és ezzel megelégszem (ha úgy tetszik, úgy adom elő saját magamnak, hogy ez elég). A „mindent megteszek” pont azt jelenti, hogy előbb áthelyezem a fókuszt, vagyis megkeresem a saját „mag”- omat (feltétlen önmagamban) és aszerint kezdem el élni az életemet, majd pedig a másikat is erre ösztönzöm. És most már így is adok meg mindent, amire a másiknak szüksége van. Mert csak ezáltal ébredhetek valóban tudatára annak, hogy mi van a társamban. Így érezhetek rá arra, hogy milyen úton találok rá az emberre, akivel kapcsolódni akarok. Hiszen amíg másoktól teszem függővé saját cselekedeteimet és életemet, addig az önmagammal való kapcsolódásom sem sikeres, ami nélkül bizony senki mással nem élhetem át a valódi kapcsolatot. Mert nincs kire „rákapcsolódnia”. Pont én hiányzom belőle. Azt, hogy neki mire van tehát szüksége a boldogságához, csak akkor fogom meglátni, ha már önMAGamban ezekre a kérdésekre megtaláltam a saját válaszaimat.
Ez az az út, ami az én lelkemből vezet át az ő lelkébe. Mintha egy híd kapcsolna össze bennünket odabent, a lelkeink mélyén. És innentől már ezen a hídon bármikor átgyalogolhatunk, vagy átfuthatunk, átvonszolhatjuk magunkat, vagy át-teleportálhatjuk, teljesen mindegy. A lényeg az, hogy mindig (de mindig) ott lesz kettőnk között ez a megfoghatatlanul varázslatos kapocs, a híd, amin átsétálva a terheink is sokkal könnyebbé válnak.
Azonban ha így sem sikerül a kapcsolódás, ha az a híd nem tud felépülni és nem találjuk a kapcsolatot a másik lényével, akkor van, hogy szeretettel, de el kell válni az utaknak.
Lehet persze azt mondani, hogy önzők vagyunk, ha saját boldogságunkra helyezzük a fókuszt, de azt ne felejtsük el közben, hogy igazi MI- t (Te+Én) csak a lelkeink valódi szükségletein keresztül építhetünk fel. A „mag”- jainkon keresztül tudunk ugyanis úgy kapcsolódni, hogy az egy jól megélt életet eredményezhessen.
Ezért elengedhetetlen, hogy az elválást csak azután mondjuk ki, hogy tudjuk (nem csak hisszük, hanem tudjuk is), hogy mindent megtettünk azért, hogy ez ne történjen meg. Mert így lehetünk biztosak abban, hogy az elválásunk nem egy rosszul sikerült életszakaszunk eredménye, hanem egy ketten megélt csodás utazás utolsó állomása csupán.
Ezért ezen a megállón minden más helyett elég, ha csak ennyit mondunk annak, aki társunk volt ezen az úton:
Sokat tanultam tőled és általad, de most elengedlek. Köszönöm, hogy egy kis időre elkísérhettelek.
És még egy apró(nak tűnő) gondolat:
Ha nekem válaszolnom kellene arra a kérdésre, hogy miért nem félek az elválástól a saját házasságomban, akkor az pont ez lenne. Mert azon dolgozunk, hogy a lelkeink között a híd mindig átjárható legyen, bármi is történjék, azonban abban is biztos vagyok, hogy dolgunk van egymással ezen a földön. Hogy ez meddig tart, azt nem tudhatjuk. De már most többet kaptam a híd építése által ettől az élettől, mint amire valaha is számítottam, hogy megélhetem. Hát ezért.
Szeretettel írva, Dr. Dénesné dr. Orcsik Judit, LélekÁllomás - egy állomás a boldogságunkért.
Itt találsz meg, ha időpontot szeretnél kérni:
www.facebook.com/lelekallomas - üzenetben
Telefonon: +36-20/974-2858