Az eltűnt álmokról és a meghívott felismerésről
Az embereknek általában van munkájuk, magánéletük, hobbijuk stb. Én ebből a szempontból előnyös, vagy ha úgy nézzük, hátrányos helyzetben vagyok, mert mindenből több is van.
Talán említettem már, hogy a foci az egyik nagy szenvedélyem. Ezen belül a magyar változatot – hogy így mondjam – jó ideje nem preferálom igazán. Ennek ellenére így, év kezdetén nem bírom elnyomni magamban a nem kívánatos nemzeti érzelmeket, és az európai kupaselejtezőkbe általában belenézek.
A bennem minduntalan dumáló kis ördög ilyenkor vigyorogva megjegyzi, csak azért, hogy igazoljam egy évre a távolmaradásomat a honi labdarúgástól.
Nos, az idén azt gondoltam, vége a próbálkozásnak, belátom, ez nekem nem való. Ám az élet, mint tudjuk, próbák elé állítja az embert.
A Duna-parton sétálva óriáskivetítőn épp a Fradi meccse megy. A hely, az időzítés azt mondja, meg kell állni, mert majd most. Persze nincs most, illetve most is csak a szokásos most van, két remek gól után kapunk egy tizenegyes gólt és vele kiállítást.
Tovább sétálok, a többiek még maradnak. Én már tudom, ebben az idényben sem kell a Real- és a MU-meccsek közé magyar szenvedéseket is beiktatnom.
A kis ördög is hallgat, míg tovább sétálva nézem Pest egyre halványuló fényeit.
Itthon vagyok, tudom, itt szar (populáris, ám meglehetősen találó tömör kifejezése a valóságnak) a foci, az egészségügy, az utak, meg még sok minden. Ám a Duna-part, a Hold fényében csillogó víz és még sok minden más az mutatja, ez a hazám. Igen, ez. Hibáival, nemtörődöm népével, gátlástalan politikusaival együtt sem annyira élhetetlen, mint ahogyan sokan láttatni akarják.
Hiszen a körülmények egy részét magunk alakíthatjuk, a tőlünk függetleneket pedig megtanulhatjuk olyan szemüvegen át nézni, mely egy részüket eltakarja, a többinek pedig némi pozitív színezetet ad, vagy ha az sem megy, akkor legalább a szemlélő nézőpontjából láthatjuk őket.
A világ alapvetően nem változik. Olyan, amilyen, ha úgy érezzük, nagyon nem passzol nekünk, akkor változtatni kell. Változtatni, mégpedig magunkon. Mert bármilyen nehéznek tűnik is, még mindig az a legkönnyebb. Utat, s hozzá útmutatást sokfélét találhatunk, hogy melyik a legjobb, soha nem derül ki, de higgyünk benne, mindig az a legjobb, amelyiken éppen megyünk.
Keresni, mindig keresni a megtalálhatatlant, s megtalálni mégis a keresésben.