Visszatérés
A múlt héten kissé kizökkentem, hagytam, hogy egy rajtam kívülállónak hitt ok indulatossá tegyen.
Azóta történt pár dolog. Megjártam többször is Budapestet, ami önmagában is elegendő lenne arra, hogy az ember méltatlankodjon, a 20 km/órás tempójú haladásért beszedett útdíjon át a mondvacsinált okkal lezárt hidakig.
A múlt heti felesleges kizökkenésem azonban arra intett, hogy ne kövessem el újra ugyanazt a hibát.
Aki egy kerékpárútnak is kijelölt úton halad, az bizony találkozhat traktorral, és aki Budapestre megy, az bizonyosan belefut kisebb-nagyobb dugókba, ez így van rendjén, hiszen ha nem ez lenne a természetes rend, akkor már változtattak volna rajta.
Mit tehet hát az ember, ha úgy érzi, a körülötte zajló dolgok túlnőnek mindazon, amit irányítani tud?
Először is azt, hogy ahelyett, hogy másokra hárítaná a felelősséget, megkeresi a maga sarát, felelősségét abban, hogy milyen helyzetbe került, illetve, hogy rosszul reagált rá. Mert bizony minden ránk törő helyzetért és minden rossz reakciónkért elsősorban mi magunk vagyunk a felelősek. Persze nem mindig könnyű ezt a felelősséget megállapítani, és még annál is nehezebb bevállalni, ám, ha valódi lelki nyugalmat szeretnénk, akkor ezt kell tennünk.
Nincs senki más, akinek több felelőssége lenne adott pillanatban az állapotunkért, mint nekünk, magunknak. Először is tudni kell, nem az a fontos, hogy igazunk legyen, és legkevésbé fontos az, hogy ezt az igazságot mások is elismerjék. Ha a problémák és viták mögé nézünk, rájöhetünk, valódi identitásunk túl van ezeken a dolgokon.
Szemünk kamera, azzal fényképezzük, filmezzük a körülöttünk zajló dolgokat, fülünk mikrofon, érzékeljük vele a levegő rezgéseit, szánk hangszóró gondolatokat közvetít nem létező hallgatóságunk felé, kezünk szerszám, általa készítjük bizonyítékait létezésünknek. Ám mindez csak illúzió, a békesség az, ahol létezésünk kezdődik és a békesség tűntével tűnünk el mi is, konfliktusok mélyén valódi énünk nem létezhet.
A ránk hagyományozott béke az egyetlen valódi örökségünk, nincs más dolgunk, mint eltévelyedéseink után hozzá újra, s újra visszatérni.