Ne szólj szám… (s talán nem röhögnek ki)
Egy igen szórakoztató cikket olvastam a minap az egyik hírportálon. Igen hosszan idéz értelmetlen parlamenti felszólalásokat, melyek pontosan mutatják, hogy mennyire nehéz és intellektuálisan megterhelő a parlamenti képviselők munkája.
A kihívások abból adódnak, hogy a pártpolitizálás megkövetel bizonyos dolgokat, melyek néha nincsenek köszönőviszonyban az adott szituációval. Például kormánypártiként meg kell védeni egy hibás döntést, eljárást, vagy ellenzékiként bírálni kell egy nehezen bírálható kormányintézkedést, vagy éppen annullálni kell egy eredményt. Nem könnyű ez, és láthatóan igen sokszor nem is sikerül, sokkal többször, mint amennyiről a linkelt cikk megemlékezik.
A valósággal szemben folytatott vitákban, a személyes meggyőződés és a mindenek felett álló párthűség általában nem segít. Ami segítene, az átlag feletti intelligencia, az olvasottság, műveltség és a verbális kommunikációban való magas szintű jártasság, ám ennek a többség nincsen birtokában.
Szerencsére nincsen birtokában, hiszen így azért némileg könnyebb kigyomlálni a politikai hadovákból az oda nem illő dolgokat. Könnyebb, de azért nem egyszerű. Nem egyszerű, mert az átlag polgár nézőpontja olyan messze van a politikát művelők nézőpontjától, hogy az szinte összeegyeztethetetlen. Ezért próbálkoznak a pártok minimál üzenetekkel. Az igazi baj azonban az, hogy míg a polgár békaperspektívából szemlél, addig a politikus sem felülnézetből lát rá a dolgokra, inkább csak egy periszkópból, ami ugyan magasabbról tekint ki, de egyben torzít is.
Ezekhez az anomáliákhoz jönnek az igazi okosok okfejtései. Ők rendelkeznek mindazokkal az ismeretekkel, készségekkel, melyek alkalmasak arra, hogy bármit, vagy bárminek az ellenkezőjét bebizonyítsák. Nem is tétlenkednek hát, hanem nyomják a tv-ben, az újságokban, az interneten a tutit. Elköteleződéstől függően lezúznak, vagy felemelnek bármit, bárkit.
Ezzel az egésszel így nem sokat lehet kezdeni, már amennyiben az ember nem akar folyamatosan a politikával foglalkozni, márpedig a többség nem akar. A többség csak élni szeretne, gyarapodni, jól érezni magát, ehhez a politika nem partner.
Az átlagpolgár tehát az érzései és a pillanatnyi hangulata szerint szavaz, nem törődve a politológusok okoskodásaival és a pártok trükközéseivel. Erre van egy személyes példám, még '90-ben az akkori első választáson egyik munkatársam két párt között billegett, aztán hétfőn reggel, mikor megkérdeztem, melyik mellett döntött, bemondott egy harmadikat. A miért kérdésre egy képeslapot mutatott, amelyet vasárnap talált a postaládájában. Lehet, sokan voltak így. Meglehet, ha nincs az a képeslap, egy egészen más huszonhét év várt volna ránk.
Sebaj, a véletlen kvantumugrásokból rendszerezett, viszonylag stabil világ, simán túl lép a négyévente létrehozott selejtes döntéseken. Az ökoszisztéma szempontjából még a legnagyobb hatalmú politikusok is csak hibahatár alatti tényezők, hogy a magamfajta okoskodókról már ne is beszéljek.
Konklúzió: jó dolog, ha az ember képes önmagán nevetni, még jobb azonban, ha választott képviselőik biztosítják számunkra a kinevetni valót, hiszen némi vidámsággal a szegénység is élhetőbb.