Tájkép térben és időben / Magyarország, Somogyország
Sokat járom mostanában az országot. Néha csak séta Nágocs szőlőshegyén, meglátogatva barátokat. A napokban viszont Csurgó, Gyékényes, Zákány és Porrog környékén. Mióta feleségem a Cselekvő Közösségek Somogy megyei mentora, sokszor vele utazom, figyelve ismeretlen vagy ismerős vidékeket, s találkozom régi ismerősökkel. Átlagosan két évtized változásait elemezhetem.
Valami képem a sokkal korábbi időkből is akad, néhány támpont, milyen volt egykor.
A kép felemás. Kétségtelen, hogy az utóbbi években rendezettebbek lettek a falvak, mindenütt nyírott a fű, a néhány éve ültetett fák már megnőttek. Sok helyen vannak virágok közterületeken, de a magánházak előtt is. Ez már nem az a lepusztult kép, mint 10-15 évvel ezelőtt. A külterületeken is kevesebb a gaz, sokkal több a tudatos földhasználat. Sok helyen kifejezetten élmény vezetni, rendezettebb a táj, és színpompás a késő tavasz.
Leülve ismerősökkel és újonnan megismertekkel, itt is ott is kibukik valami ötlet vagy elképzelés. Már megvannak, vagy alakulnak a jövőképek azokban, akik itthon maradtak. És látható a cselekvés nyoma. A falvak már sok helyen túljutottak a szétesettség mélypontján. Sok még az üres ház, de egyre több a felújított is. Úgy érzem, szaporodnak a babakocsik, s egyre több helyen büszkék a három vagy akár több gyerekre.
Persze panaszok visszacsengenek. Nem a sok munkáért. Azt elvégzik. De még messze vagyunk az évtizedek alatt vágott sebek gyógyulásától. Szinte mindenütt családok, melyek néhány tagja idegenbe szakadt a nyomor elől. Igaz, nyaranta hazalátogatnak, már nincs vasfüggöny. Tudom, sokan hazatérnek, ahogyan elérték a nyugdíjjogosultságot. A kiút – nem úgy, mint Kádár idején – visszafelé is akadálytalanul járható.
Azt hiszem, tisztult az emberek világképe. Leginkább abban, hogy nem kívánnak ötös sorokban vonuló migránsokat. Viszont sok az indulat, főleg a „rendszerváltás” után kialakult viszonyok miatt. A térségben állítólag 50 000 hektáron gazdálkodik egy nagytőkés, nevét nem említem, de előttem finoman szólva nem cseng igazán jól. A médiában nem sokat említik, nem tartozik a politikai harcok fősodrába.
Egykor nagyapám volt e térség nagybirtokosa, az ötvenes évek politikája kizsákmányolónak és népellenségnek nevezte. Én sem gondolom, hogy a térség megváltásán dolgozott volna. De a környék fenyőkultúrája cseh származású főerdészének hatása, s nagyanyám bizony igyekezett a falu szegényeit támogatni. Akkor még földnek és népnek gazdája volt, bár messze nem tökéletes.
A térség jelenlegi nagygazdája ma több mint tízszeres nagyságú birtokot kezel. Neki már nincs helyi identitása és felelőssége is csak az üzleti élet keretei között. És fia sem rúgja a helyi parasztgyerekekkel együtt a labdát, mint nagybátyám egykoron.
Majd fél évszázad „létező szocializmusa”, majd (ál)rendszerváltása új tulajdonviszonyokat teremtett. S a helyi lakosság most ennek „gyümölcseit” élvezheti.
Azért a tudatos telekgazdák és szorgos kezek munkája látható. Zákányfalutól Nagyatádig az út mellett számos fenyőültetvény és sok faluban az út mellett eperárusok. Nem olyan hatalmas bevétel, de egy-egy családnak jövőbe mutató. Itt is, ott is, egyre számosabb helyen épül és szépül valami.
Magyarországon – úgy tűnik – megállt a lepusztulás, s az élet sok helyen felütötte a fejét, s kezd valami képet, formát nyerni.
A mai Magyar Időkben olvastam egy kutatást, hogy Magyarország a világ egyik legbékésebb helye. Ha meggondolom, lehet, hogy tényleg így van. De azért jól érzékelem az elhelyezett időbombákat és külső veszélyeket. Mi csak azért nem vagyunk a migrációnak egyik legkitettebb helye, mert időben felépítették a kerítést. Soros és birodalma ezt viszont a „nyitott társadalom” (világpolitikai rémálom) legfőbb akadályának tekinti – hála Istennek jogosan – s ezért minden Soros által mozgatott erőt reánk zúdít.
Bizony a frontvonalban vagyunk, s csak a győzelem adhat jövőt, mint egykor Nándorfehérváron, Szigetváron és annyi hősi harc során.
Isten óvja a magyart!