LélekÁllomás: a félelmekről és azok legyőzéséről
Azon gondolkodtam, hogy mennyire mozgatórugója az embernek a félelem. Mennyire meghatározza életünket. Akár tudatosan, akár tudattalanul, de mindig mindenben találunk olyat, amitől félhetünk. Megjelenik mindenben, úgy hogy észre sem vesszük akár. Félünk elveszíteni a szeretteinket, félünk a párkapcsolatunk megromlásától, vagy attól, hogy nem találjuk meg az igazit, ha megtaláltuk, akkor pedig félünk, hogy elveszítjük.
Félünk, hogy nem lesz elég pénzünk, munkánk, egyebünk, félünk a betegségektől, attól, hogy megszűnik az, ami most jó. Félünk apróságoktól is, egy napi megmérettetéstől, a gyerek iskolai szereplésétől, a napi konfliktusoktól, amiket ezért inkább elkerülünk, félünk, hogy elkésünk a munkából, hogy lecsesz a főnök, hogy nem felelünk meg az elvártnak. Mert mindig van elvárt. Ha nem érkezik másoktól, akkor alkotunk mi magunk.
Ezért félünk. És félünk. És továbbra is félünk. Minden nap. Minden percben.
Mindig találunk magunknak félni valót. Azon gondolkodtam, hogy mitől is félünk valójában. Attól, hogy ami a miénk azt elveszíthetjük? Persze lehet ez is egyfajta birtoklási ösztön velejárója, csak hogy már régóta tudjuk, hogy nem birtoklunk semmit. Ami jön, jön, ami megy, az megy. Ennyi. Megtanultuk. Tudjuk. De mégis félünk. Az jutott erről eszembe, hogy valójában a félelem maga a mozgatórugó. Hogy nem tudnánk élni nélküle. Azt most hagyjuk, hogy ki milyen programokkal és életfeladatokkal jött ere a világra, milyen mintákat kapott.
A félelem mindig az ősfélelemből, a haláltól való félelemből gyökerezik. A megszűnéstől, a teljes megsemmisüléstől való félelemből.
Az elvesztés és az újjászületés kényszeréből. Az ismeretlenből. De akkor mitől is félünk valójában? A válasz nem más, mint maga a FÉLELEM. Igen, ez valóban egy érdekes ellentmondás, hiszen a félelemtől félni badarságnak tűnik. De gondoljunk csak bele példákon keresztül. Ha attól félünk, hogy a férjünk/feleségünk egyik nap azzal érkezik haza, hogy
Drágám én beleszerettem valaki másba, elhagylak,
akkor mitől félünk igazán? Nem ennek a megtörténtétől, nem az elhagyástól, hanem az utána érkező ismeretlentől. Kiszakítani őt életünkből azt is jelenti, hogy innentől egy félelmetes út érkezik számunkra, hiszen el kell engednünk azt, aki a biztonságot jelent(h)ette. De ugyanezt vehetjük észre akkor is, ha az egészségünket, vagy akár az anyagiakat (ha ez fontos számunkra) veszítjük el. A biztonság kicsúszik a lábunk alól, és innentől már FELADATUNK van vele. Nem marad minden olyan, mint régen volt. NEKÜNK kell tenni önmagunkért. Ez mind egytől egyig félelemmel jár, és tudjuk, hogy ez következik. A tömény félelem. Minden egyes lépés az ismeretlenbe vezet innentől már, így teljesen természetes, hogy félelem is társul hozzá. Ez jelenti azt, hogy félünk félni. Valójában tehát nem teszünk ilyenkor mást, mint félünk annak a gombnak a megnyomásától (megcsalás, elhagyás, betegség, anyagi ellehetetlenülés, elvesztés), ami csupán beindítja a félelmek áradatát. Ezt csak tudatalatt érezzük, de attól még tudjuk. Jó mélyen, odabent.
De hogyan tudjuk ezt legyőzni? Mert ez a fő kérdés. Mit kell tennünk azért, hogy mi győzzünk a félelmeink felett?
Ha azt mondom, hogy SEMMIT, az segít? Dehogy segít. Csak méginkább berosálunk tőle. Akkor azt mondom, hogy elengedni? Jajj már mindenki ezt szajkózza. Engedd el és akkor majd jobb lesz, könnyebb lesz, nem lesznek terheid. Mintha ez olyan könnyű lenne. És mégis… azt kell mondjam, hogy az elengedés szónak itt is jelentősége van. (Halkan súgom csak meg, hogy a semminek meg még inkább.)
Csak nem épp úgy, ahogy megszoktuk. Mert itt most olyat kell(ene) elengednünk, amit nem is akarunk megkapni. Hű de fura ez. Mert magát a félelmet elengedni, azt a tevékenységet, hogy félünk, hát elég nehéz. Itt nem arról van szó, hogy ha menni akar, hagyni kell. Itt most inkább azt éljük meg, hogy ha jönni akar a szar, akkor hagyni kell átfolyni magunkon. És közben lehet, hogy rájövünk, nem is olyan büdös..? Nem tudom, ezt már mindenkinek saját magának kell megélnie, ha ott tart az útján. Egy viszont biztos. Nem azt kell elengedni tudnunk, ami egy elhagyás után jön. Nem a párunkat kell elengedni tudni, hanem önmagunkat. Magát azt a félelmet, ami azt mondatja velünk, hogy az ismeretlen az hű de félelmetes. Ami azt mondatja velünk, hogy ha ez vagy az megtörténik, akkor az azt is predesztinálja számunkra, hogy nem feleltünk meg önmagunk képének. Mert bizony így van, egészen addig, amíg meg akarunk felelni. Amíg létezik olyan vonalvezető, amitől eltérni lehetetlen. Ilyenkor szokta a sors azt játszani velünk, csupa bölcs szeretetből, hogy eltérít ő. Nézd csak meg mi van odaát. És amikor megnézzük (mert muszáj), rájövünk, hogy semmi. Semmi olyan, amitől félni kellett volna. Szóval lehet, hogy a trutyit nem kívánjuk, de ami utána jön (ha kibírjuk), az mindig kárpótol.
Ha mással nem is, azzal mindenképp, hogy megtanulunk valami újat önmagunkról: képesek vagyunk rá. Hiszen nem hiába van az a mondásunk, hogy megtanulunk a szarból aranyat csinálni. Mert így van.
Rájövünk a legfontosabbra: Ha a kezünkbe kell venni a sorsunkat, mert az a csúnya élet kizökkentett a jól megszokott langyos húgyból, akkor mindig képessé válunk jó irányba kormányozni.
Félelmeink jöhetnek velünk, mi akkor is megyünk előre. Majd pedig az ismeretlen szépen lassan ismertté válik, és egyszer csak ráeszmélünk, hogy már nem félünk (annyira). Néha még az is kicsúszik a szánkon, hogy „milyen jó, hogy így történt”. Aztán baktatunk tovább és ekkor kell nagyon figyelnünk. Mert mit szokott ilyenkor az ember elkövetni? A legnagyobb hibát: keres egy újabb félelmet. Nem igaz? Dehogynem. Én is tudom. Hát nehogy már olyan túl könnyű legyen az élet, csak eltespednénk, meg ellustulnák evégett. Ezért keresünk, kutatunk újabb félelmek utána, amik nekünk valók. És igen, ilyenkor találni is szoktunk. De csak egy esetben. Ha nem értettük meg az előző kizökkentésből fakadó üzenetet: ne keress tovább, mert mindig van odaát. Vagyis nem tudsz félelemmentes lenni, bármennyire is szeretnél. Csak azt tudod megtanulni, hogy hogyan engedd át magadon a szart, hogy aztán megérkezhessen a semmi (a ráeszmélés, hogy az odaát nem is olyan félelmetes), ami átsegít az ösvényen.
Ennyi. És nem több.
Ha szeretnél a KaposvárMost blogomon kívül is olvasgatni tőlem egyéni és párkapcsolati konfliktusok témában, akkor írásaimat is itt találod. Több, mint 3 éve vezetem a blogot, így biztosan találsz köztük olyat, ami épp aktuális számodra.
Szeretettel írva, Dr. Dénesné dr. Orcsik Judit, LélekÁllomás - egy állomás a boldogságodért.