Barlangjaink
Sokszor, sokan mondják, mennyire nem jó dolog az, hogy az emberek immár mindenütt az elektronikus eszközeinkbe, mobiljukba, tabletjükbe temetkeznek. Sokan a modern világ velejárójának tartják, és azt gondolják, kár küzdeni ellene, mások pedig keresztes háborút folytatnak az eszközök, illetve az eszközöket használók ellen. Nekem igazából nincs bajom vele, sőt jó dolognak tartom, ha várakozás vagy utazás közben is beleolvashatok kedvenceimbe. Mobilon könyvet olvasni kicsit kényelmetlen, ám így is jó néhányat kiolvastam már. Versolvasásra pedig kifejezetten alkalmas.
Akinek pedig ahhoz van kedve, hogy valamelyik közösségi hálón lógjon, ám tegye.
Általában azok, akik kritikát fogalmaznak meg a háló fogságába esettekről, át sem gondolják, miért lehetséges ez. Néhányan a természetet emlegetik, hogy a technika világától el kellene fordulni és nem szabad felülni a modern kor kényeztető vívmányainak.
Olvastam egy riportot nem rég egy erdőben lakó családról, idilli különleges kép rajzolódik ki róluk és a riport vége felé kiderül, hogy mobil eszközeiket napelemről töltik, és bizony még internetelérésük is van. Mi van? Kérdeztem. Aztán elgondolkodtam azon, mi lenne, ha a cikket olvasva, Budapest egyharmada és a megyeszékhelyek egyharmada is úgy döntene, irány az erdő. Lenne-e elég hely az erdőkben, és a többiek, akik maradnak a civilizációban, képesek lennének-e fenntartani a természetbe vonulók számára a mobil elérhetőséget?
De térjünk vissza a közösségi hálókhoz. Meggyőződésem, hogy ezek a hálók – éppen időben érkezve – a legősibb késztetéseinket és ösztöneinket igyekeznek kiszolgálni. Mert az ember biológiailag nem a nagyvárosokra lett kialakítva. Illetve evolúciós szempontból nem olyan régóta vannak városok, hogy az már meglátszana rajtunk. A metropoliszokban az ősember él. Igen, az apró csoportokba szerveződő ősember. Minden nagy struktúra, akár állami hivatalai, akár a nagy cégek, az ősi vadászó gyűjtögető hordák méreteire bontott részekből épülnek fel.
A ma könnyen bejárható világ felrobbantotta az ember természetes mikro világait. A család ezerfelé, a barátok, iskolatársak ezerfelé. A munkahelyeken már nem alakulnak ki igazi közösségek, mert nagy a rotáció, a dolgozók folyamatosan cserélődnek. A lakóközösségek is állandóan változnak. Erre orvosság a háló, ahol a kőkorszaki szaki ráláthat a közvetlen rokonságra, a régi és új barátokra, és közben egy nagyobb, országos vagy akár globális nagyobb egységnek is része lehet. A szaki hazamegy a barlangjába és elkezd élni egy közösségi életet, pletykál, informálódik és persze fényezi vagy éppen sajnáltatja magát. Nagy hát a csábítás, hogy napközben is, amikor csak teheti, visszanézzen és megállapítsa, hogy fényezése vagy nyavalygása milyen visszhangra talált.
Lehet ezeket a dolgokat károsnak mondani, ám több milliárdnyi ember biológiai és mentális szükségleteit nem igazán lehetne más módszerekkel kielégíteni, mint amiket most használunk.
Azt gondolom, hogy az emberi társadalmak nem véletlenül, hanem a természeti törvényekkel összhangban alakultak ilyenné, amilyennek ma megéljük. A környezetszennyezésre, a globális felmelegedésre nem lehet konszenzusos megoldást találni, mert túl sok szereplője van a problémának. Ezeket csak a technika fejlődése oldja meg, ha szerencsénk van, akkor még a katasztrófa előtt, ha nincs szerencsénk, akkor soha.
Ebből a szempontból a vándorló hordák, felhőkarcolókba költözött egyedeinek feltalált közösségiélmény-imitáció reményt adhat arra, hogy más létező problémákra is lesz megoldás. Amennyiben nem, a világvégéről készített képeket, videókat kérem megosztani.