Tanítani
Megkaptam a meghívót, mint annyiszor már. Jó ideig nem igen foglalkoztam vele, hogy mi a mottó, általában vagy arról beszéltem, ami akkortájt foglalkoztatott, vagy az előttem szólók mondanivalójából merítettem ihletet. Mindenesetre meglehetősen könnyedén és bizonyára időnként összevissza beszéltem. Ám mire való az öregedés, ha nem arra, hogy az ember legjobb dolgait, szokásait levetkezze.
Ezt tettem én is. Persze nem magamtól teljesen, hanem mert időnként kedvesen megkértek, hogy lehetőleg a témához szóljak. Amikor pedig életemben először papírból olvastam fel mondandómat, igen csak nyomatékos dicséreteket kaptam. Tehát volt visszajelzés és mivel az immunrendszer idővel gyengül, mostanra megfogadtam, amiről régebben nem gondoltam volna, hogy megfogadható.
Amúgy, a papírból való felolvasástól egy gyermekkori élményem miatt ódzkodtam sokáig. Egy remek novemberi ünnepségen, valami provokátor összekeverte a párttitkár bácsi beszédét, aki ezt a negyedik oldalnál észlelte: Bocsánat elvtársak, egy pillanat - mondta, aztán lassan, ráérősen összerendezte a papírokat, majd elejétől a végéig felolvasta mind a tizenkét oldalt. Nevetni senki nem mert, s láthatóan a megtréfált érezte magát a legkevésbé kellemetlenül. Ez belém égett örökre.
Amikor a mostani meghívót és vele a mottót megkaptam:
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!
Először arra gondoltam, szépen hozzáolvasok, hogy a nálam képzettebbek mit gondoltak erről az egészről. Meg is tettem, és aztán következett volna az, hogy az olvasottak és a régről meglévő József Attila-imádatom összege mit gondoltat velem erről.
Hát azt gondolom, hogy nem gondolok erről én már többet, mint amit a költő leírt, s mint amit az irodalomtudósok, kortársak, költőtársak gondoltak. Ez a dolog immár hosszú idő óta nélkülem is éppen elég kerek ahhoz, hogy se papírból, se csak úgy fejből ne kelljen mondanom róla semmit.
Persze jó lenne, ha a költőnk valóban képes lenne, ha nem is az egész népet, de legalább egy apró szeletét valóban tanítani, ám be kell látnunk, mindez csak illúzió. József Attila zsenije oly távol áll korunk hősétől, a mindent hasznosságra, és hatékonyságra lefordító embertől, hogy ez a távolság normál keretek között át nem hidalható.
Mert mit kezdene a kamatlábak megállapítója a semmi ágán vacogó szívvel, a pántos égbolt lógó ajtaját megvasaló téllel? Mihez kezdene a marketingmenedzser, ha meghallaná, ahogy összekoccannak a molekulák? S mit kezdene egy politikus a tócsába ledőlt boldogság pihéi közt babráló fénnyel?
Nem vagyok biztos a válaszban, de feltételezem, semmit.
Bankárok és tábornokok
ideje ez, jelen idő,
ez a kovácsolt hideg,
e villanó, e kés-idő.
Írta 1931-ben, lehet, ezt írná most is. Tanult-e tőle bárki, bármit?
Így vagyok hát a mottóval, nincs mit tenni,
ez a beszéd így, egy dupla semmi.
Pedig írtam, majd olvastam, s mégse,
leltem rá, a valós egészre.
Ezért nem fogok én ma itt,
tanítani.
Elhangzik/elhangzott 2017. április 11-én Balatonszárszón