LélekÁllomás: az esküvőm tanulságai
Az esküvőnket a balatonon rendeztük meg, közvetlenül a parton mondtuk ki az igent, ami igazi álomesküvőt varázsolt számunkra, de emiatt minden olyan túlszervezett volt, hogy majdnem idegösszeroppanást kaptam, hogy tökéletes legyen. Én saját magamtól, mások pedig tőlem kaptak idegbajt.
Az időjárás sem nekünk dolgozott az elején, bár még csak május volt, igen szelesre fogták odafent, de úgy döntöttünk így is megtartjuk. Aztán eljött a várva várt legfontosabb pillanat: elindultam a bevonulásra szánt szőnyeg felé, Apukámba karolva. Kb. a harmadik lépésnél kezdtem el érezni, hogy csúszik lefelé a ruhám.
Bepánikoltam, mondtam a ceremóniamesternek, hogy mentsen ki, mert nekem azonnal vissza kell jutnom a szobába.
Közölte hogy már nincs visszaút, muszáj haladnom előre, néznek a vendégek. Na ettől még nagyobb lett a pánikom. Kerestem, hol tudnék mégis úgy visszaszökni, hogy ne vegyenek észre, közben láttam magam előtt, ahogy az évszázad bakijaként szépen leesik rólam a ruha a szőnyeg kellős közepén, elrontva mindent, amire annyit készültünk. Közben persze haladtunk előre, de a félelmem miatt nem tudtam elengedni magam.
Csak annyira ült ki az arcomra, hogy utána többen megkérdezték, hogy mi volt a bajom, nem akartam férjhez menni?
De aztán a szőnyeg közepén tartva megláttam a férjem arcát, ahogy ott állt már az anyakönyvvezetővel szemben és engem nézett. Látta, hogy valami nem stimmel, ezért elkezdett mosolyogni rám és hatalmas nyugalmat sugárzott felém. Nem tudtam róla levenni a szemem, itt lélekben megálltam egy pillanatra. És ekkor megtörtént amire egészen addig vártunk: kisütött a nap.
Egy pillanat alatt meleg és szélcsend lett. Itt valami megváltozott bennem is.
Mert nem csak engem árasztott el az ő nyugalma, hanem az egész természet minden mozdulatlanságával ezt üzente. Az az érzés fogott el, hogy ha ez az ember csupán a nézésével meg tud nyugtatni engem, akkor mi baj lehet az út további részén?
Persze a ruha egész éjjel bírta…, ennyit a félelmemről, ami elrontotta az első perceimet… :) Hogy ezt miért meséltem el? Mert jól szemlélteti, hogy néha a félelmeinkkel együtt is el kell indulnunk az úton, akkor is ha nem érezzük tökéletesnek önmagunkat hozzá, mennünk kell tovább, anélkül, hogy visszafordulnánk. Hiszen hiába próbálunk mindent tökéletesre formálni, végül úgyis arra fogunk rájönni utunk során, hogy maradt még valami, amire nem készültünk fel. Ha mindig arra várunk, hogy minden tökéletes legyen, akkor sosem fogunk elindulni az úton. Hinnünk kell abban, hogy mindig jön majd segítség, amikor épp szükségünk van rá. Bíznunk kell valami nálunk nagyobb erőben is, aki befoltozza az esetleg hiányzó részeinket. Aki erőt ad az út további részére.
Nem lehetünk tökéletesek mindig mindenhez, de nyugodtan lépkedhetünk a félelmeinkkel együtt.
Csak ne felejtsük el letenni őket, ha már elég lépést tettünk meg ahhoz, hogy egyértelművé váljon a kép: tökéletesség helyett pont elég, ha elég jók vagyunk. Ebbe ugyanis belefér egy kis hibaszázalék, ami szükséges ahhoz, hogy ne kelljen eret vágni magunkon, ha nem pont úgy történik minden, ahogy terveztük. És ki tudja, még az is lehet, hogy sokkal jobban alakul minden, mint ahogy mi elképzeltük ;-)
Ölellek és szeretettel várlak a facebook oldalamon!
Dr. Dénesné dr. Orcsik Judit, LélekÁllomás – egy állomás a boldogságodért