LélekÁllomás: nézzünk szembe félelmeinkkel
Sokszor élünk meg félelmeket. Legtöbbször be sem merjük vallani, hogy amitől félünk, az valójában bennünk van. Ott, legbelül, ahol nem csak a szépségek, hanem a „mocsok” is lakozik. Minden, ami felépít minket, odabent, a tudatalattiban létezik. Sokszor átéljük, hogy bár felszínre törne néhány emlék, vagy jövőtől aggódó kép, de visszatuszkoljuk, gondolván, hogy így majd könnyedebben lépkedhetünk tovább utunkon.
Amikor azonban elfojtjuk a félelmeinket, nem teszünk mást, mint félünk félni. Bután hangzik, de ez az igazság. Tartunk magától a félelem érzésétől. Mert mi lesz ha nem tudunk majd mit kezdeni vele? Mi lesz ha nem bírjuk majd elviselni annak súlyát? Mi lesz ha nem találunk megoldást a félelmeinkre? Mi lesz ha bekövetkezik amitől félünk?
Valójában egy kérdés köré összpontosul minden bennünk cikázó gondolat, csak észre sem vesszük: Mi lesz ha ez alapjaiban változtat meg mindent, amik most vagyunk?
Vagyis egy dologtól félünk ilyenkor igazán: A VÁLTOZÁSTÓL. Attól, hogy mindkét lábunkat el kell emelni a talajtól, ami eddig biztonságot és bizonyosságot adott a mindennapokban. Meg kell ismernünk egy másik önMAGunkat, ami bár az igazi valónk, de eddig mégis eltakartuk még saját magunk elől is, mert nem volt kedvünk szembesülni vele. Mert könnyebb volt azt hinni, hogy ha a félelmekről nem veszünk tudomást, akkor azok nincsenek is. Nem tudván azt, hogy pont ilyenkor határozzák meg leginkább az életünket. Ugyanis a tudatalattiban elnyomott „cuccok” igen erősen hatnak a tudatos életünkre, úgy, hogy közben észre sem vesszük, mégis meghatározzák a gondolatainkat, cselekedeteinket, és valójában minden egyes pillanatunkat. És tovább gerjesztik a bennünk élő félelmet, ami tudatunkon kívül hatol át néha rajtunk. Átcikázik néhány gondolat, vagy kép formájában, amit azonnal hessegetünk is el.
Mert nem csak a változástól félünk, hanem a GYENGESÉGTŐL is. Hisz azzal tisztában vagyunk, hogy engedni a félelmeinknek, felszínre hozni, átrágni és megnézni azt minden oldalról, bizonytalanságot fog hordozni számunkra. Ismeretlentől félünk, és ismeretlenbe tartunk általa. Az viszont, hogy belehelyezkedjünk a félelmeinkbe, hogy merjük átélni azokat, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy „igen, ez is én vagyok”, bizony a gyengeség jelének tudjuk be. Nem szeretünk ugyanis tökéletlenként magunkra tekinteni. Mindig saját magunktól érkeznek a legerősebb ítéletek, és ha azt kell megállapítanom, hogy gyenge vagyok, mert félek, hogy van egy nálam nagyobb hatalom, ami maga az ismeretlen, akkor bizony nem tetszem magamnak.
Ezért ezeket a belső félelmeinket sokszor annyira le tudjuk nyomni a tudatalattinkban, hogy valóban nem veszünk tudomást róluk. Mintha ott sem lennének.
Aztán egyszer csak jön a felismerés, hogy mindazokkal szembe állít minket a sorsunk, amiről nem akartunk tudni. Jön egy ember, aki fontos dolgot tanít, vagy részévé válok egy sorsszerű cselekménynek, de az is lehet, hogy más terel rá arra az útra, ami végérvényesen kiveszi a talajt a lábam alól. Vagy mégsem? Lehet, hogy pont ilyenkor kerülünk igazán szerelembe önmagunkkal? Mert szépen lassan, minden amitől addig tartottunk, amiket nem akartunk meglátni, megtapasztalni, sőt hallani sem róla, megnyílik előttünk. Majd először csak kicsit nyitjuk ki a szemünket, és végül pedig rádöbbenünk arra, hogy már réges régen azon az úton vagyunk, ami szembe állít saját magunkkal. Mert minden azért történik épp úgy, hogy rávezessen a legfontosabbra: az önmagunkban lévő félelmek megismerése és elfogadása egy nehéz, de rettentően fontos feladat. Nem csupán azért, mert az elfojtás megbetegít, hanem legfőképp azért, mert meg kell tanulnunk szeretni önmagunkat. Félelmeinkkel együtt, feltétel nélkül, úgy is, ha le tudjuk tenni őket, ha meg tudunk szabadulni tőlük, és akkor is ha jönnek velünk az utunkon. Egyszerűen meg kell tanulnunk azt, hogy nem vagyunk hibátlanok, igenis néha mernünk kell gyengének lenni, vagy legalábbis szembenézni tökéletlenségünkkel. Mert ettől vagyunk emberek. Ettől vagyunk azok, akik. Nem rosszabbak, csak egyszerűen emberek. Ezért megengedhetjük magunknak, hogy megismerjük ezt az oldalunkat is. Aztán majd szépen lassan, a tudatosításnak valamelyik lépcsőfokán egyszer csak azt vesszük észre, hogy a félelmek elkoptak mellőlünk. Eltűntek, mert már nincs rájuk szükségünk. Vagyis elérkezünk arra a pontra, amit fizetségként kapunk azért cserébe, hogy mertünk a félelmeink mellett menni egy darabig az utunkon.
Ölellek és szeretettel várlak a facebook oldalamon!
Dr. Dénesné dr. Orcsik Judit, LélekÁllomás – egy állomás a boldogságodért