Büszkén ünnepelhetjük nemzetünk múltbéli tetteit a szabadság ünnepén
Kevés nemzetre kiabáltak még annyi mocskot, mint mostanában mireánk. Ha hihetnénk a felsorolt vádaknak, lassan el kellene vonulnunk, legalábbis a sarokba, kukoricán térdepelni, vagy éppen levonulni arról a pástról, ahol a nemzeti büszkeség még megmérettetik. Jobb drukkerek szerint elkotródni. Mondjuk, az olimpiarendezéstől. Mert netán a nemzet arra évtizedekig, akár azon túl is büszke lehetne. Már a 90-es években elnyert világkiállítást is sikerült megvétózni, holott személyesen hallottam Baráth Etele éppen aznap kinevezett miniszter véleményét, miszerint ő a világkiállítás mellett áll.
Kinek is kell a „merjünk kicsik lenni?” A válasz majdnem egyszerű: kinek fáj, hogyha merünk és tudunk nagyok lenni. A bécsi kamarillának általában nagyon fájt, különösen 1848-49-ben. És általában. Csak amikor bajban volt, akkor kényszerült a Kiegyezésre, a dualizmus létrehozására.
Tompos Lilla, a történelmi viseletek neves kutatója előadásában mondta el, hogy mekkora szerepe volt annak, hogy a magyar nemes és főnemes nők vasárnap és ünnepnapokon összetartva és egyöntetűen fekete vagy bordó ruhát hordtak, szembemenve minden tilalommal, kifejezve a nemzet gyászát Világos után. Aztán a Kiegyezés előestéjén elkezdték megvarratni színes díszes nemzeti viseletüket.
Március 15-én a lengyelek ötödször jönnek ünnepelni Budapestre. Gondolom, ismét kivonul Juhász Péter és az Együtt is fütyülni, s kifütyülni mindent, ami nemzeti. S ki tudja, köztük hány bérelt füttyös.
István királyunk fogalmazta meg intelmeiben a többnyelvűség adta erőt. Az 1083-as zsinat írta elő, hogy a prédikációnak a helyi többség (tehát sok helyen a nemzeti kisebbség) nyelvén kell prédikálni, az 1568-as tordai országgyűlés az európai vallásszabadság történetének zászlóvivője volt.
A tatárjárás Európát veszélyeztető hullámát országunk fékezte le, s 150 évig a magyarság volt az oszmán birodalom terjeszkedésének legfőbb ellenereje. Európa ünnepelte Hunyadi (és Kapisztrán) Nándorfehérváron aratott győzelmét, gyászolták később a dicső Zrínyit, és méltatták unokája hírét. Buda visszavétele után (melyben Thököly egykori vitézei döntő szerepet vittek) tűzijátéközön követte az európai nagyvárosokban.
Most Brüsszelben és Strasbourgban – már elnézést – arról csaholnak, milyen embertelen és antidemokrata Magyarország, mert nem engedi át a muszlim áradatot.
Bár lehet, igazuk van, s mi tévedtünk. Már a nagy Szulimánnal megegyezésre kellett volna jutnunk. Csak átengedni őket mint szövetségeseket. Nem kellene ma németül tanulni, az rég ismeretlen lenne, s Goethe, Schiller és Heine se fertőzné a nyugati identitást. Engem még megérintettek és gazdagabbá tettek. Hát maradok deviáns, s remélem, keresztény hitünk és nyelvünk még sokáig fennmarad. És büszke vagyok e nemzet tetteire, és remélem, a maga nemzeti és hitbéli sokszínűségében még sokáig, sok száz évig őrizheti megújuló önmagát.
Legszívesebben üvöltenék. Ünnepelj, magyar, hiszen végre Haynau, Bach, Kádár és Grósz spiclijei és Biszku sortüzei nélkül ünnepelheted magad, atyáid, őseid jogos örökségét!
Aztán e gondolatra elbizonytalanodom: tudja-e nemzetünk mai nemzedéke, mennyi dicsőséget halmoztak fel ősei? Vagy elfogyott az ősi kincs a történelemhamisítás évszázadában?
Tudom, naponta olvasom, hogy lejárató hadjáratok folynak ellenünk. Külföldön és itthon egyaránt, jól összehangolt előadásban. Viszonylag jól felismerem a forgatókönyveket. Megértem azt is, hogy mi, akik egy évezreden át mindig akadálya voltunk az átvonuló hódítóknak, ma bökjük a csőrüket a globalizált kolonialistáknak. Egykor még ünnepelte Nyugat-Európa – sokkal többet nem is tett – az oszmán hódítás elleni sikeres csatáinkat és hőseinket. Ma gyaláz minket.
Hazánknak ismét kijut, mi évszázadokkal előbb: „Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére.” Mégis dicső e harc, s szerintem nem esélytelen, s talán még igazán győztes is lehet.
Ünnepelj, magyar! Gyűjts erőt abból, mit őseid összegyűjtöttek! - kiáltanám. És hiszem azt, hogy e harc, bár két tűz között, de nem esélytelen. A nemzeti színű zászló nemcsak a múlt dicsőségét hirdeti, de a jövő esélyének is szimbóluma!