Napló
Szombat van, 11:00. Bekapcsolom a Classica tv-t, a belőle áradó zene egészen más, mint ami a magyar kereskedelmi adókból támad az emberre. A szerző és az előadók is más dimenzióban mozognak. Jó egy kicsit elmerülni ebben a világban.
Írnom most úgysincsen miről, a világ immáron összes titkával és megoldásával csupán érdektelen információhalmaz, ha csak ez a szoba lenne a fotelekkel, az orchideákkal, a Classica tv-vel, az is tökéletesen megfelelne. Persze tudom, nagy az esély arra, hogy nem csak ez van. Előfordulhat, hogy valódi madarak fogyasztják a magokat a madáretetőből, és igen, könnyen meglehet, hogy a vastag jégtakaróval mozdulatlanná merevedett tó mélyén valódi halak várnak megdermedve a tavaszra.
Miközben 1400km/óra sebességgel fordulok a Nap felé, és közben még 107 218 km/óra sebességgel száguldok egy ellipszispályán is, nyugodtan hallgatom az emberiség egyik legnagyobb találmányát a szimfonikus nagyzenekart. Csoda-e, ha hosszú ideig senki nem hitte el ezt a nagy száguldozást és sokan még ma sem hiszik. Bizony, meglehet, szellemi konstrukció az egész. Ám, a zenekar élvezhető valóságnak hallatszik és látszik, de meglehet, az sem az.
Létezésünkre az érzékelt valóság nem bizonyíték, miként Mózes értetlenül állt az égő csipkebokor előtt, s végül anélkül, hogy valójában megértette volna, elfogadta a tanítást, úgy fogadjuk el mi is saját létezésünket, miközben az egészről mit sem tudunk.
Valahol, talán a Föld másik oldalán a közönség tapsol, a zenekar és a karmester bezsebeli az elismerést, aztán Brahmstól a Magyar táncokat játsszák ráadásként, kezem egy ideig csak lebeg a billentyűzet felett és nem mozdul, míg újra fel nem harsan a taps.
Vagyok, aki vagyok, mondta az Úr Mózesnek, már, ha ezt mondta. A karmester ismét meghajol. A berlini filharmonikusok együtt ünnepelnek a közönséggel.
Én pedig ott hagyom a mózesi dilemmát, a csipkebokor mellett. A titok elveszett, elmúlt emberek, átalakult nyelvek elszakadt fonalát nem tekerhetjük fel. Ha kell keresni egyáltalán, azt másként kell elkezdeni.
Dél múlt, 1400 km-t fordultam a Nap felé és 107 218 km-t haladtam el tőle. Ez persze csak fikció, egy olyan állítás, amit sem megcáfolni, sem bizonyítani nem tudok. Kimegyek, öntök némi magkeveréket a madáretetőbe. Mire visszatérek, a tv-ben csak egy fehér felirat lebeg a fekete háttér előtt: Kódolt adás.
Nincs kedvem megfejteni, mi történt, inkább tovább kapcsolok. Híradó, ezek soha nem unják meg, csak mondják, mondják, mintha nem volna mindegy, mi történt tegnap vagy éppen tegnapelőtt valahol messze, mintha nem lenne mindegy, ki miről, mit mondott. Tovább nyomom, időjárás-jelentés, végre valami kézzel fogható, itt legalább van 50% esély bármire, vagy lesz napsütés vagy nem, vagy esik, vagy nem és így tovább. Piros gomb, ennyi pont elég volt, mint ahogyan ebből a blogból is.
Vannak pillanatok, amikor tisztán látszik, nincs mit tenni, csak sajnos ezeket hamar elfeledjük. Elindulunk, hogy esélyt adjuk valami bizonytalan reménynek, s közben megvonjuk az esélyt önmagunktól.