LélekÁllomás: hogyan kell felelősséget vállalnunk a házasságunkért
Amikor benne maradunk az önsajnálkozós „de nehéz nekem” helyzetben és arra gondolunk, hogy így is kibírjuk, az nem jelent valós felelősségvállalást a házasságért, párkapcsolatért. Ha szenvedünk benne, pedig változtathatnánk, az nem a felnőtt hozzáállás a kimondott Igen- ért.
Akkor vagyunk felnőttek és akkor vállaljuk fel a közös életünk felelősségét, ha arról is teszünk, hogy egy pillanat se múljon el boldogtalanul, ha azt boldogságban is eltölthetnénk.
Ezért fontos, hogy képesek legyünk előre látni közös életünkben és tudni, hogy a jövőnk alapköveit épp most pakolgatjuk egymásra, tehát fontos a jelen ahhoz, hogy a jövőnket is kettesben élhessük le. A valódi felelősségvállalás tehát a kommunikáció felvállalása.
Amikor kimondom, amit érzek, elfogadom amit a másik érez, fontosnak tartom, hogy ne belül szenvedjek, hanem kívül oldjam fel a párommal fennálló konfliktust. Persze megtehetjük azt is, hogy durcázunk pár napig, majd a feledés homályába merül a helyzet, csak ez nem célravezető. Mert ilyenkor azt hihetjük, hogy a konfliktust magunkon belül meg tudjuk emészteni és ez elegendő is. Valójában azonban nem teszünk mást, mint pakoljuk a képzeletbeli padlásunkra a dobozokat, amik mind a mi sérelmeinkkel vannak tele.
És bizony nem feledünk, csak azt hisszük, miközben szépen dobozról dobozra megássuk a kapcsolatunk sírját.
Először csak picit távolodunk el, aztán nagyon, végül pedig jön a teljes meg nem értettség, egymás melletti elbeszélés és viták sorozata, majd a végső döfés, amikor minden egyes szavunkkal éreztetni akarjuk a másikkal, hogy nem fogadjuk el őt. Csak hogy ő is megkapja a magáét. Pedig senki más nem tehet arról, ha a párunk nem érti meg az érzéseinket, mint mi magunk, ha nem vettük a fáradtságot, hogy kommunikáljuk azt.
Én már teljesen másképp tekintek a házasságomban felmerülő konfliktusokra.
Mert ilyenkor mindig tudom azt, hogy ez is segíteni fog minket ahhoz, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz. Na nem maga a vitás helyzet, hanem az, ami ebből kikerekedik a végére. A konfliktus csak megadja a löketet hozzá. A többi pedig a mi dolgunk, ha élünk vele. Mert ez a legfontosabb. Ha hagyjuk, hogy bedaráljon minket egy vita, vagy félreértés, akkor elvesztünk és jöhetnek a dobozok a padlásunkra. De amikor a vitázás helyett, vagy az után leülünk, kicsit megpróbálunk kívülre helyezkedni és megbeszéljük, kimondjuk amit érzünk, elmondjuk, hogy mit hogyan gondolunk és mi az, ami miatt eljutottunk a konfliktushoz, akkor legtöbbször kiderül, hogy apró félreértések vezettek el minket idáig. Közben azonban megismerhetjük a másik indokait, érzéseit, gondolatmenetét, ami sokat segít abban is, hogy később már tudjuk, hogyan kell úgy kommunikálni a másikkal, hogy ne jussunk el a robbanásig. Tehát sokkal többet megtudunk róla, mint amit eddig gondoltunk. És azzal, hogy ezeket kimondjuk, erősítjük azt a szálat is, ami kettőnk között van. Érezhetően épül a kapcsolatunk, mert egyre többet tudunk meg önmagunkról és a párunkról is általa.
A legjobb az egészben pedig az, hogy a padláson már ott lévő dobozokat is bármikor le lehet hozni és szépen lassan ki lehet őket üríteni a kommunikáció segítségével.
Csak rajtunk múlik minden és azon, hogy mennyire merjük felvállalni a felelősségét annak, hogy a durcázás helyett a felnőtt énünk előcsalogatásával konstruktív megoldásokra törekedjünk.
Mert ezáltal a konfliktusok feloldhatóak, a lelkünkben lévő terhek lepakolhatóak, a dobozok félelem nélkül felnyithatóak, fájdalommentesen, szeretettel, úgy, hogy közben egyre közelebb kerülünk egymáshoz.
Ölellek Benneteket, szeretettel várlak facebook oldalamon, D.O. Judit, LélekÁllomás - egy állomás a boldogságodért.