A felfoghatatlan határán
Döbbenten néztem a képernyőre. Egyszerűen nem akartam hinni, hogy a hír igaz! Tényleg, egyáltalán igaz lehet, hogy egy fiatalokat síelésből hazaszállító buszban 16-an haltak meg balesetben? Félóránként néztem a híradásokat. Aztán egy autóra szerelt mozgó kamera képe: egy hatalmas busz lángokban áll. Tudtam, hogy akkor már benne ember élve nem maradhatott.
Lassan jöttek az információk, hatalmas volt a bizonytalanság. A halottak száma nem nőtt, de sok sebesültről beszéltek. S részleteket tudni nem lehetett. Verona messze van, de a problémát nem ez okozta, hanem a lángok okozta pusztítás. Ahogy néhány napja egy közlekedési szakértő mondta: szinte minden lehetséges nyom megsemmisült. Még extrémebb, hogy mindeddig, még egy hét után sem tudták biztosan azonosítani a két legsúlyosabb sérültet, s genetikai vizsgálat kell a halottak azonosításához.
Ennek a tragédiának kiemelkedően megrázó voltát számos – külön-külön is szívszakasztó - tényező adja. Fiatal életek értek véget, s tanáraiké, kísérőiké. Voltak osztálytársak és testvérek is, és egy iskola szeretett tanulói, tanárai. Egy boldogan átsíelt hét után váratlanul elhunyva. Minden közlekedési baleset szörnyű, ennyi halottal és sérülttel különösen, de a tűz pusztítása mindezt még kegyetlenebbé tette a buszban utazóknak, de rokonoknak, ismerősöknek is. S utána és mindmáig valóban szinte az egész ország gyászol. A Szinyei Gimnázium mellett – mint a ma esti Híradó is mutatta - még ma is gyertyák és mécsesek, s persze virágok és fényképek, üzenetek borítják az egész járdát.
Nem azért írtam le mindezeket, hogy feltépjem a sebeket. Nem, sőt ellenkezőleg, más okból. Mert a tragédiának voltak megjegyzendő, bevésendő pillanatai. Az ott történtekről az első hírek között volt, hogy az egyik diák az üvegtörő vészkalapáccsal nyitott utat a menekülésnek társai előtt. És végül ő is ottmaradt, még halottan is kezében a vészhelyzetre a buszban lévő kalapáccsal.
Aztán fájdalomként hasított bele a net közösségébe a diákok kedvenc történelemtanárának halála, ki végzete előtt még diákokat segített kijutni. De a fájdalom, és az áldozat talán legélőbb példája az a tornatanár, ki feleségével együtt súlyos állapotban ma is a kórházban fekszik. A családból négyen vettek részt a sítúrán. A szülők mellett fiuk és leányuk is. Ők szerencsétlenségükre a busz elején ültek. Nem tudtak kimenekülni, valószínűleg nem is lehetett őket kimenteni. S az apa, a tornatanár, kinek akkor ott két gyermeke halt meg, közben mentette a többi fiatalt. Ő és felesége a két súlyos sérült, kit a Honvéd kórházban most próbálnak gyógyítani. Ez a fizikai sérülésekből részben sikerülhet hosszú idő alatt. De a léleknek hosszú évek alatt lehet talán enyhülés, de gyógyulás aligha.
Hosszú idő míg az érintettek mindebből valamit feldolgoznak, még azok is, kik nem vesztettek el rokont, de diáktársat, tanárt, ismerőst. A gyászreakció hatalmas volt, de visszafogott és méltósággal teli, az elmélyedés szokatlan dimenziójával. Az egyének szintjén is, az intézmények szintjén is, de az egész országban, nemzetben is.
A Szinyei Gimnázium előtt gyászolókról számos felvétel készült, de tudom, Siófokon is igen sokan gyűltek össze megemlékezésre. Számos távoli iskolában is gyertyákat mécseseket gyújtottak és közösen emlékeztek.
A nemzeti gyásznap kihirdetése természetes volt, az ünneplés egyes aktusai csendesek és méltósággal teljesek. Dicsérendő az újságírók működése is. Szenzációhajhászásnak, tolakodó kérdezősködésnek most nyomát sem láttam, s a szokásos acsarkodások is távol maradtak.
Ha meg lehet fogalmazni közös érzéseket, az a megrendültség és a szolidaritás volt. És kicsit a tanácstalanság is, hogyan lehet ennyi és ilyen súlyos tragédiát kezelni.
Minden megnyilatkozó számára nyilvánvaló volt a pszichológusok segítségül hívása. Én még soha sem láttam szakmánkat ennyire megbecsülve, szinte kollektíven segítségül híva. Nem akármilyen nehéz és komplex helyzetben. Magam is számos igen nehéz történetet, tragédiát megéltem már gyógyítás során vagy tanítványaimon keresztül. De az döntően egyedi vagy családi tragédia volt, messze nem annyira összetett, mint ez, amit fent jellemeztem.
Ennek a súlyos tragédiának feldolgozása igen hosszú időt igényel és számtalan szálon történik majd. Ez a szinte a felfoghatóság határán lévő esemény azonban megmutatta az emberi szolidaritás és a hősiesség magas fokát egyéni, közösségi, sőt nemzeti szinten is.