Egy régi, különös éjféli mise
Álltam a hatalmas templomban, megilletődött kis legény. Az oltár két oldalán hatalmas feldíszített fenyő, a pap mögött jó néhány ministráns. A levegőben fenyőillat és némi tömjén keveredett. Karácsony volt, éjféli mise. Tömve volt Polgár temploma, még állóhely sem sok akadt. Pedig akkoriban, 1952 végén nem kevés kockázatot jelentett templomba menni. Még élt Sztálin, s hazánkat Rákosi uralta/bitorolta. S mindenkiről mindent tudtak. Meggyőződésem, hogy két nappal később már a tanácselnök, a rendőrparancsnok és persze az ÁVH asztalán feküdt az éjféli misén részt vettek szinte teljes névsora. Tudták ezt persze a misére igyekvők is. De Szent Karácsony estje volt, s ilyenkor misére megy az ember.
Egykoron az Alföldön hatalmas templomok épültek. Nagyobbak, mint akkor az építtető lakosság szükséglete volt. De tudták, hogy jönnek a következő generációk, a szaporulat, melyre biztosan számítottak. S lám, a templom Szenteste még ebben a keményen egyházellenes időben is megtelt.
Gyermekként emlékszem az áhítatra, mely az egész templomot az éjjel betöltötte. Egy üldözött közösség dacolt az üldözőkkel, örvendett a Gyermek születésének, a Megváltó eljövetelének ünnepén. Itt nemcsak keresztényüldözés folyt és egy nemzet megtiprása, megnyomorítása, de a terror behatolt a család és az egyén szintjéig is. Illyés szavaival:
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van.
Mégis, az éjféli mise, a Gyermek születése, a Megváltó eljövetele túllépett a félelmen. És a kisvárosból, s a környező tanyákról elindultak a hívők, a reménykedők, a megváltásra várók.
A templom, az azt megtöltő tömeg, a mise, a fenyő, karácsony misztériuma hitet adott, erőt a jövőre. A kegyetlenkedések, a padlások kisöprése, a kitelepítések és internálások idején ez éjjel valami csoda történt. A misét hallgatók, az együtt éneklők és imádkozók a bethlehemi jászol fényében, áhítatában éltek, kívül hagyva a templomajtón a szorongás álladó légkörét.
Fenyőgallyas kis Jézuska, Lelkünk drága gyöngye
A szeretet fehér szárnyán szállj, siess a Földre
Lelkünkben kis jászolocskát készítettünk Néked
Puha meleg takaróba göngyölgetünk Téged.
Azt hiszem, ott helyben tanultam meg e másutt alig ismert éneket. S persze elhangzott számos karácsonyi ének között a „Pásztorok, pásztorok övendezve, sietnek Jézushoz Betlehembe”. Ez itt, a Hortobágy szélén még inkább megszólította az embereket, hiszen sokan éltek még pásztorkodásból. És kitelepítettek sok százan éltek a tanyákon akolban, juhhodályban, kényszerlakhelyükön, szalmán vagy több családdal telezsúfolt szobában.
De aznap, az éjféli misén mindent feloldott a mise, a közös ének és ima, a hit és a remény, és az igazi közösség élménye. Ezt vitték magukkal mise után a hívők.
Nem múltidézés volt a célom e bejegyzéssel, mely éppúgy szól hívőnek, kételkedőnek vagy éppen istenhit nélkül élőnek. Csupán abból a szegénységben, kiszolgáltatottságban az éjféli mise által létrejött örömből, feltöltődésből, közös élményből szerettem volna valamit elhozni és átadni az Olvasónak.
Azt hiszem, ez volt életem leggazdagabb és leggazdagabbá tevő karácsonya.
Áldott, békés és boldog karácsonyt Önöknek is!