LélekÁllomás: amikor elválnak útjaink
Ha egy kapcsolatban úgy döntünk, hogy elválnak útjaink, akkor legtöbbször szenvedünk. Úgy éljük meg, mintha meghalt volna a másik. Mert bennünk ez is történt. Kiszakítani valakit a szívünkből nem olyan egyszerű. Azonban sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy nem engedjük meg magunknak a szenvedést.
Mert minél előbb tovább akarunk lépni, és úgy tekinteni magunkra, hogy minden a legnagyobb rendben van. Lezárjuk egy pillanat alatt és már fel is tettük a mosolyt az arcunkra. Kifelé csak annyi látható, hogy milyen erősek vagyunk, hisz megléptünk valami nagyon nagyot és mégsem omlottunk össze. Sőt, elég volt pár pillanat és máris újra boldogok vagyunk. De ez csak a látszat. Mert szeretnénk pozitívan látni az életünket, vágyunk annak bizonyítására, hogy a döntésünk a legjobb volt az adott helyzetben. És félünk túlzottan kimutatni még önmagunknak is, hogy bizony azért hiányzik, azért voltak szép pillanatok, azért néha jó lenne sírni egy nagyot, azért nem is olyan könnyű ez az elválás, bármilyen is volt maga a kapcsolat az utolsó időkben.
Pedig ha tudnánk, hogy mennyire természetesek ezek az érzések. És hogy ezeket megélni nem azt jelenti, hogy rosszul döntöttünk, csupán a továbblépés nem csettintésre megy. Ha sok időt eltöltöttél valakivel, akkor a szívedben hordozod őt, és onnan kitépni nem olyan könnyű, mint kimondani a „vége” szót.
Ez egy folyamat, ami ha úgy tetszik egy gyász időszak. Szenvedni, elengedni, sírni, emlékezni kell.
Aztán pedig eltenni a lelkünknek arra a bizonyos polcára, ahová azokat az emlékeket tesszük, amik már nem térnek vissza, de fontos állomásai voltak az életünknek. Amikor egy ilyen válást az ember valóban megél, akkor nem összeomlik benne, még akkor sem, ha kifelé mások ezt látják.
Ez maga az elengedés, ami a legfontosabb ahhoz, hogy jöhessen utána a jó.
A valódi boldogság. Ez maga az a hullámvölgy, amibe azért merünk belehelyezkedni, mert ott van a biztos tudat, hogy ezután következik majd a boldog rész. Az örömök az életben. Tehát nem omlok össze, pozitívan látom én az életet, csupán most olyan szakasza jött el az életemnek, amit meg akarok élni azért, hogy lezárhassam. Ott van a tekintetem a boldog jövőn, amit már alig várok és semmi nem tudna kizökkenteni abból a biztos tudatból, hogy már itt kopogtat az ajtómon, de most még adok magamnak egy kis időt az elengedésre, a feldolgozásra. A lelkem tisztítására.
Hogy úgy tudjam kinyitni majd az ajtót, hogy az valódi mosolyt csaljon az arcomra.
És tudod még miért? Hogy azt is meg tudjam élni. Vagyis a lelkem készen álljon arra, hogy be tudja fogadni a jót. Mert amíg harag, fájdalom, neheztelés és egy csomó elengedésre váró gubanc van bennünk, amíg ezeket cipeljük magunkkal a jövőnk minden lépésében, addig nem tudunk a jó dolgokra fókuszálni. Ilyenkor azt vesszük csak észre, hogy ott ülünk nyakig a jóban, miközben a múlton rágódunk. Jó dolgoknak kéne velünk történnie és mi benne ragadtunk a rosszban. Persze felvehetjük ilyenkor is a boldogság álarcát, csak épp nem érdemes. Mert csak akkor tudjuk valóban átélni a boldogságot, ha a pillanatból sem a múltba, sem a jövőbe nem futunk el. Ezért (is) érdemes megélni mindent, ami jön.
Nem elfutni, hanem felvállalni kell. Nem félni tőle, inkább megengedni, aztán elengedni az érzést.
És várni a jót. Mert ilyenkor már úton van, csak még megvárja, hogy helyet kapjon a lelkünkben. Olyan helyet, ahová érdemes beköltözni, mert csodákat lehet művelni.
Kívánom, hogy merj megélni mindent, ami hozzád érkezik!
Ölellek, D.O. Judit, LélekÁllomás - egy állomás a boldogságodért